Ez nem lehet az én életem!

8. Hol van az a határvonal?

– Hol vagyunk? – kérdeztem Emmát, aki a kezemnél fogva húzott előre.

– Olyan jó, hogy itt vagy – válaszolta, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

– De hol van az-az itt? – mutattam körbe a bal kezemmel, mert a jobbat még mindig Emma rángatta, hogy minél gyorsabban menjek.

– Örülök, hogy most te jöttél el hozzám, bemutatlak a barátaimnak – vigyorgott és szökdécselve járt, ahogy mindig is szokott.

– A barátaidnak? De mégis mi ez a hely? – Körbenézve nem győztem csodálkozni, mert valahogy minden olyan színtelen volt, nem szürke, nem fehér, hanem olyan megmagyarázhatatlanul színtelen. Rá is kérdeztem a húgomnál, nem mintha eddig egy értelmes választ is adott volna. – Mi történik, miért nincs itt semminek sem színe?

– De van! Jaj, te nem látod. Várj, megmutatom – elengedte a kezem és lehajolt, hogy letépjen egy virágot. – Látod, ez a kedvenc színem, rózsaszín – adta a kezembe a szálat és valóban amint megfogtam a virág zöld és rózsaszínű lett. Valahogy a többi dolog is színessé kezdett válni körülöttünk. Ez valami park, arra már rájöttem.

– Emma, mondd meg! Hol vagyunk?

– Az nem fontos, de szedd a lábad! Nincs olyan sok időd – rángatott szüntelen.

– Hol vannak anyuék? – kérdeztem hirtelen megtorpanva. – Hozzájuk viszel?

– Ők most nem lesznek itt, de a többiek igen. Na, gyere már! Miért vagy ilyen nehézfejű?

– Nehézfejű? Honnan ismered ezt a szót?

– Azt jelenti, hogy makacs. De most már tényleg siess!

–Nem! Mondd meg, hol van anya és apa?

– Azt te is tudod. De most épp máshol. Gyere csak velem! – próbálta újra megfogni a kezemet, de én elrántottam.

– Nem! Hol vannak? Miért nincsenek itt? Miért nem akarnak látni?

– Nekik ez sokkal nehezebb. Kérlek, gyere tovább, nincs sok időnk együtt. Hamarosan menned kell.

– Nem! Látni akarom őket – fordultam körbe a kissé ismerős helyen. – Anya! – kiáltottam el magam. – Apa!

– Nyugodj meg, Ádi! Nem maradhatsz, ha nem nyugszol meg! – érvelt nekem és próbált csitítani.

– Nem! Látnom kell őket! Hát nem érted? – néztem bele a már könnyes szemébe. – Anya! Apa! Anya!

Arra riadtam fel, hogy még mindig kiabálok, mikor is nagyi és nagyapa jöttek a szobámba és kapcsolták fel a villanyt. Ezalatt én félig felülve zokogtam és a kispárnámat szorítottam. Kellett valami, amibe kapaszkodhatok, mert úgy éreztem a szétszakít, valami belül.

– Ádám, jól vagy? – ült le az ágyam szélére nagyi.

– Hozok egy pohár vizet – indult az ajtóhoz nagyapa.

– Nem vagyok szomjas – vágtam rá kapásból, de meg sem hallotta, csak ment tovább.

– Hagyd! – tette nagyi a kezét az enyémre. – Hagyd neki! Csinálnia kell valamit. Olyan tehetetlennek érzi magát.

– Én is ezt érzem – néztem Eszti mamára a könnyeimen keresztül. Mire ő kihúzta a kezemből a párnámat és szorosan magához ölelt.

– Minden rendben lesz.