Ez nem lehet az én életem!

22. Jaj!

– Ne mosolyogj rám így! – kértem, ahogy beléptem a szobájába.

– De miért? Már nem is örülhetek neked? – jött oda átkarolni a nyakam Betti és azonnal lopott egy csókot. Imádom! Minden percet vele.

– Csak elvesztem a fejem, mikor így nézel! – fogtam meg a kezét és lehúztam a nyakamról, hogy kettőnk között összekulcsoljam az ujjainkat. – Tudod, hogy mi van ma?

– Nyár! Szabadok vagyunk még mindig! – mondta nevetve és hátradöntve a fejét.

– És ezen kívül? – kérdeztem tovább, mert úgy gondoltam tisztában van azzal, mit kéne ünnepelnünk.

– Péntek? – emelte az arcához az egyik kezét, hogy elseperjen egy tincset, ami kiszökött a többi közül. Szerettem mikor hátra fogja a haját, mert ilyenkor láthattam a csinos nyakát és a cuki füleit.

– Ez is igaz. De tényleg lövésed sincs, mi van ma? – elbizonytalanodtam, hogy talán csak én tartom számon a kapcsolatunk idejét. Ettől papucs lettem? De aztán csak elnevette magát.

– Jaj, Ádám! Olyan édes vagy! – húzta el a másik kezét is, majd széttárt karokkal forogni kezdett pár lépést. – Ma vagyunk egy hónaposak, hapsikám! És emlékeztél rá – nevetett még hangosabban.

– Szóval csak ugrattál? Ezt még megkeserülöd – kaptam el a derekát és csikizni kezdtem. Olyan érzékeny, nem volt vele nehéz dolgom, rögtön megadta magát.

– Hagyd abba! Nem bírom! Bocsiii – kacagott a karjaim között. Majd, mikor abbahagytuk a játékot egyenesen a szemembe nézett. – Szeretlek!

– Én is téged! Nagyon! – Mikor láttam, hogy nem tetszik neki a válaszom, mély levegőt vettem és rendesen válaszoltam. – Én is szeretlek!

Az ébresztő fájdalmasan szakított ki az emlékemből! Miután kinyomtam, úgy éreztem nem csak a mellkasom szakad szét, de a fejem is lüktetett. Amikor kivánszorogtam a fürdőszobába és ittam pár kortyot éreztem, hogy a torkom is iszonyúan fáj. Nagy nehezen kivonszoltam magam a konyhába a nagyihoz és a küszöbnél megtámasztottam magam az ajtófélfának.

– Nagyi – szóltam Eszti mamának intve a kezemmel, hogy észrevegyen.

– Ádám! Jó reggelt! – aztán összevonta a szemöldökét. – Szörnyen festesz!

– Köszi! Akkor pont úgy, ahogy érzem – csoszogtam oda a legközelebbi székhez és lezuttyantam rá, majd a fejemet az asztalra, a karomra hajtottam. – Megdöglök!

– Aranyom! – simogatta meg a fejem. – Ez csak influenza lesz. Ilyenkor előfordul. Főzök neked teát, azután felhívom Sanyit és elvisz téged kocsival az orvoshoz. Úgy látom túl gyenge vagy a gyalogláshoz.

– Csak influenza? – emeltem meg kicsit a fejem meg a hangom. – Csak? Mindjárt szétmegy a fejem!

– Majd egy-két nap és rendbe jössz! Nem kell annyira eltúlozni.

– Nem sajnálnál kicsit jobban? – kérdeztem megsértődve.

– Bocsáss meg szívem, de sajnálod te eléggé – nevette el magát gonoszan.

– Köszi, nagyi! – hunytam le a szemem és szerintem pár percre el is aludtam.

Mikor néhány szót váltottam a rendelőben várva telón a srácokkal, Tomi azonnal jönni akart, hogy átadjak neki pár bacit és ő is otthon maradhasson. Pedig ő már lógott a karja miatt eleget a suliból. Ákosban volt annyi, hogy jobbulást kívánjon, de azért kicsit ő is féltékeny volt. Mi tagadás, sosem voltunk a suli nagy rajongói.

Még csak délután kettő volt, amikor a nagyi azzal kopogott be, hogy vendégem jött és megkérdezte nem akarok-e inkább aludni. De én egyből mondtam, hogy engedje be, mert a gyógyszer, amit kaptam csak két órára ütött ki és azóta is csak nyűglődve bámultam a plafont vagy a telefonomat.

– Szia, te nagy beteg!

– Hello! – köszöntem Balázsnak, aki eléggé meglepett a látogatással. – Ülj csak le! – intettem az íróasztalom előtti szék felé. – Neked nincs még ilyenkor suli vagy valami diákelnökös program?

– Azt mondtam az ofőmnek, hogy fogorvoshoz kell mennem és így az egyik osztálytársam helyettesít. Néha én is lóghatok egy kicsit. Kíváncsi voltam, hogy vagy! És így még Tomit is elkerülhetem, ebédnél ma ismét mocsok volt.

– Sajnálom! Néha nem tudja visszafogni magát és tud nagyon genyó lenni – húztam el a szám, majd kaptam egy kisebb köhögő rohamot.

– Jól vagy? Kérsz vizet?

– Ott a teám melletted. Ideadod? – intettem a kancsó meg a bögre felé, amit nagyi készített az íróasztalomra.

– Persze – öntött nekem egyből, majd a kezembe nyomta. – Nem akarlak zavarni, tényleg ramatyul nézel ki. Jobb lesz, ha hagylak pihenni.

– Jaj, csak azt ne – mondtam miután pár kortyot sikerült inni. – Szörnyen unom magam egyedül. Inkább mesélj még! Mi a helyzet a suliban?

Mindenfélét mesélt, a suliról, meg arról miket szokott csinálni, mikor néha ő betegszik le. Egész sokáig maradt, csak fél ötkor indult haza, mikor megérkeztek Ákosék. És persze Tomi pár keresetlen megjegyzést tett arra, minek is volt itt egyáltalán.

– Lehetne, hogy nem akadsz ki ezen! – torkolta le helyettem Ákos. – Miért ne jöhetne el ő is, mikor barátok vagyunk mind?

– Nekem biztos nem a barátom! – duzzogott az egyik kislabdámat dobálgatva a falhoz Tomi.

– De nekünk igen – szóltam közbe én is. – Csak ne kötekedj vele! Nem kell kedvelned, ha nem akarod, csak hagyd békén!

– Tudjátok mit? – dobta vissza a dobozába a labdámat és az ajtóhoz sétált, de még visszafordult. – Nekem ehhez most nincs kedvem! Gyógyulj meg haver! Elmentem! Csá!

– Drámakirály! – sóhajtott Ákos. – Amúgy is van valami baja, mert már reggel óta idegbeteg! Majd ha lenyugszik, elmondja.

– Ja! – de azért nekem voltak tippjeim. – Szerinted nem azóta ennyire agybajos, hogy a szülinapi bulin volt valami? Mert szerintem az lehet.

– Lehet! – kezdett el kotorászni a táskájában. Majd néhány lapot az asztalomra rakott. – Ezeket a tanárok küldték! Meg, majd ha le akarod másolni a füzeteim, szólj! De fénymásolhatok is neked.

– Akkor inkább a fénymásolást választom! – nevettem el magam. – A fene se akar annyit írni!

– Ja! Érthető. Kivel üzengetsz? – kérdezte a telómra bökve, mert tényleg jött pár üzenet.

– Jázmin meg Vivi kíváncsiak, hogy mennyire unom magam.

– Ááá Vivi!

– Jaj, hagyd már! Csak barát!

– Mi más lehetne? Hiszen a buliban sem volt semmi. – dobott meg egy radírral, ami az asztalomon volt.

– Most Tomi helyett vagy kíváncsi? Szörnyűek vagytok!

– Csak azért, mert biztos vagyok benne, hogy volt ott valami. Nem szoktam tévedni! – kezdte el most ő nagyon püfölni a telóját.

– Nem számít! Úgy sem akarok senkitől semmit. Így lényegtelen.

– Annyira tudtam, hogy igazam volt – csapott a combjára nevetve. – Bocsi, de mennem kell vacsizni. Majd holnap is jövök és elrángatom idegbeteg uraságot is. Ha más nem, majd verek egy kis értelmet belé.

– Azért ne legyél túl szigorú vele, hiszen tudod milyen – nevettem el magam.

– Tudom! Ezért nem hagyom rá a baromságait! Na cső!

Miután így magam maradtam ismét, nagyi szólt, hogy menjek el mosakodni és még belém diktál egy tányér levest a gyógyszer előtt. De a piruláktól legalább megint el tudtam aludni, nélkülük a fejfájás meg a láz elég szörnyű volt.