Ahogy szombat délután besétáltam Ákosék udvarán, láttam Tomit fel-alá járkálni a telefonjával. Nem is akatam zavarni, mert éppen üvöltve mondta valakinek, hogy: „Én nem is ezt mondtam!". Inkább bekopogtam, de az ajtó be sem volt teljesen csukva, így szimplán besétáltam, mintha otthon lennék. Gyors levettem a cipőm, meg a kabátom is a fogasra akasztottam, a táskámat meg a kis komód mellé tettem le. Ákos anyukája mosolyogva integetett nekem a nappalijuk szőnyegéről, ahol Márkóval valamit építettek éppen.
– Szia, Ádám! Gyere nyugodtan, Ákos a szobájában van – hívott beljebb kedvesen.
– Jó napot! Szia, Márkó! – feleltem illedelmesen. Márkó egyre jobban hasonlít Ákosra, mintha a mini kiadása lenne.
– Köszönj szépen Ádámnak! – fogta meg a fia kezét Kati néni, hogy leállítsa játék közben. – Tudod jól, ha vendég jön, köszönni kell!
– Szia – csápolt egyet a kezével rám sem nézve, de aztán tovább koncentrált az építésre. Én csak nevetni tudtam azon, mennyire komolyan figyeli a készülőben lévő felhőkarcolóra emlékezetető épületet.
– Nagyon jól néz ki a házad, Márkó! – dicsértem meg.
– Ez nem ház! Majd egy nagy város lesz, ez még az első toronyépület. – Jól kioktatott, eddig talán ennyit nem is beszélt hozzám, mióta ismerem. Idegenekkkel szóba se szokott állni, szóval ez már haladás.
– Nem semmi. Szép munka!
– Itt tudnál maradni vele egy kicsit? – kérdezte tőlem Kati néni mosolyogva. – Csak egy percre kell kiszaladnom.
– Persze – feleltem, bár meglepett a kérés, mert nem voltam még náluk annyit. – Szívesen!
– Köszönöm, máris jövök!
Egy percig csak rakosgatta Márkó a kockákat tovább, én pedig csendben figyeltem, de gondoltam mégse üljünk kukán, így dumálni kezdtem.
– Régen én is sokat építettem – kezdtem mesélni –, néha házakat, másokor meg bunkert, ahová bepakoltam a katonáimat. De volt, hogy építneni nem is volt kedvem, így csak a párnákat használtam fedezéknek, és úgy harcoltam az embereimmel. Te szeretsz katonázni?
– Nem! – végta le erősen az egyik építőelemet a padlóra, talán a beszédem zavarta. – Én építeni szeretek! – ismételte meg amit már korábban is mondott.
– Értem! Ez is jó játék – fogtam meg az egyik kék kockát és dobálni kezdtem egyik kezemből a másikba, mert zavarban voltam, hogy nem tudok szót érteni Márkóval. Pedig a kölykök általában bírnak.
– Tedd le! – szólt rám hirtelen és kikapta a kezemből.
– Oké. Nem nyúlok semmihez. Bocsi!
– Már itt is vagyok – ért vissza az anyukája. – Minden rendben?
– Persze! Akkor én most megyek is Ákoshoz! – köszöntem el tőlük.
A szobája ajtaja nem volt csukva, így simán bemehettem, bár megálltam az ajtónál és onnan néztem, hogyan válogat a felakasztott pulcsik között. Én is kicsit gondban voltam, mit is vegyek fel a buliba, pedig kedvem nem volt annyira. Meg aztán utána, hogy mit csomagoljak el a fogkefémen, törölközőmön meg az alvós cuccomon kívül, mivel mi maradunk éjszakára Kővárdán. Végül nagyi tanácsára, még betettem egy váltás ruhát, sportcsukát meg egy pakli kártyát.
– Szia – intett, ahogy megfordulva meglátott. – Á, te ingben jössz? Mondjuk neked jól áll, de én inkább egy hosszúujjú pólót akarok.
– Csá! Nekem a nagyi segített választani. Amúgy, Tomi kivel ordibál telefonon odakinn?
ESTÁS LEYENDO
Ez nem lehet az én életem!
De Todo~ Az élet sosem fenékig tejfel senkinek! ~ Felnőni is nehéz! Bármilyen körülmények között is él. Mindenkit érhet csalódás, veszteség, el is bukhat és hibázhat. Önmagát és a személyiségét igazán az mutatja meg, hogy a rossz tapasztalatok után, m...