Ez nem lehet az én életem!

15. 'Csont beforr

– Ádi! Ádi, gyere ki a konyhába!

– Mi az? – néztem az ágyam mellett álló alakra. – Emma?

– Ezt látnod kell!

– Kicsi, te mit csinálsz itt?

– Gyere már ki a konyhába!

Egy ásítás kíséretében dörzsölgettem a szemem, miközben alig hittem el, hogy az előbb az ébrenlét határán, idehallucináltam a kishúgomat a szobámba. Totál készen nyomtam ki az idegesítő ébresztőt.

Az előző napi kedvemet az éjszakai eső elmosta, főleg mivel állati hangosan verte a tetőt. Így az alvás megint csak részletekben valósult meg. Még a kötelező olvasmányba is belelapoztam, ennyire volt szörnyű az éjszakám. Persze nem sokat haladtam az Antigonéval.

Láttam az emlékekztetők között, hogy majdnem megfeletkeztem Betti holnapi születésnapjáról. Majd küldenem kell neki üzenetet. Hihetetlen, hogy csak néhány hete ünnepeltük együtt az enyémet, amikor még minden rendben volt. Tényleg volt idő, amikor minden szép és jó volt?

Miközben mosakodtam, fura idegen hangokat hallottam a konyha felől, mintha egy kisgyerek beszélgetett volna a nagyival. De lehet, még mindig nem ébredtem fel rendesen és csak képzelgek.

Végül csak kiderült, hogy nem az agyam tréfált velem, hanem a konyhába belépve, tényleg egy kisfiút láttam meg a nagyi mellett.

– Ezt figyeld Esztike! Nézd, hogy száguld a kocsim! – vigyorgott egy hat éves forma kölyök a nagyi lába mellett tologatva egy kis rendőrautót, még szirénahangokat is próbált adni hozzá.

– Gordon, tudnod kell, hogy a szirénázó rendőr kocsik sem száguldozhatnak össze-vissza! – magyarázta Eszti mama nevetve a kissrácnak.

– Viü-viü-viü-viü – utánozta ismét a rendőrsziréna hangját a kölyök. – Itt én vagyok a menő zsaru! Száguldok és hasítok! – felelte, majd hirtelen elgurította a kocsit, amit az a küszöb állított meg, amin én toporogtam.

– Csak nem az én konyhakövemen, Gordon! Á, Ádám! Jó reggelt! Gordon, ő itt az én unokám, Ádám. Köszönj szépen!

– Szia! – suttogta, kicsit megijedve tőlem.

– Szia, Gordon! – guggoltam le, hogy egy szintbe kerülhessünk. – Kéred vissza a kocsidat? Tessék! Amúgy nagyon menő, régen nekem is volt egy pár – fordítottam felé a járgány orrát, és visszalöktem hozzá.

– Te is szereted a kocsikat? – kérdezte tőlem egy kicsivel bátrabb hangon.

– Nagyon szeretem őket! – feleltem, teljesen őszintén.

– Van még több is, ott a dobozban – mutatott a konyha másik sarkába. – Megnézed őket?

– Igen! – bólogattam is hozzá. Miért ne kezdhetném a reggelt, játékautók nézegetésével?

– Ma én vigyázok Gordonra – magyarázta nekem a nagyi, – mert lázasan nem mehet oviba, de a szüleinek dolgoznia kellett és nem tudtak hirtelen szabadnapot kivenni. Amíg ti kocsikáztok, addig én elkészítem Ádámnak a reggelijét.

– Nem vagyok éhes, nagyi! – néztem rá lebiggyesztett szájjal. Állandóan kajával tömne, néha már idegesítő.

– A reggeli fontos, ha éhes vagy, ha nem. Majd megjön az étvágyad evés közben!

Nagyi is fáradtnak tűnt, de nálam sokkal élénkebben pakolászott a konyhában és adta oda, a nekem készített szendvicset. Gordon pedig arról kérdezgetett amíg én ettem, hogy hová lettek a kisautóim, amikről meséltem neki. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy még a régi házunk garázsában porosodhatnak egy dobozban.