Ez nem lehet az én életem!

7. Keserédes ébredés

– Na, mi lesz már haver? – szólt rám Robi meglökve a vállamat.

– Jól van már. Csak gondolkodok, mit mondjak neki – sóhajtottam mérgesen.

– Mégis min gondolkodsz még, egész évben agyaltál, csak hívd el valahová randizni és kész – adta a nagy bölcset az önjelölt tanácsadóm. – Holnap ballagunk, ha most nem hívod el, később nem lesz ilyen alkalmad.

– De ott vannak a többiek is, miért kell mindig együtt lenniük a lányoknak csapatban? – morogtam.

– Csak hívd félre és kész. Hidd el, igent fog mondani, csak szedd már össze magad!

– Nálatok hogy volt Nikivel? Mikor először elhívtad.

– Sehogy nem volt – nevetett –, mivel ő jött oda és kérdezte meg, hogy elkísérem–e moziba másnap. Onnan meg minden ment magától.

– Basszus. Akkora egy rohadt mázlista vagy! – bokszoltam bele a karjába. – Na jó, megyek, aztán lesz ami lesz.

Odasétáltam a terem elejébe, ahol a lányok nagyban beszélgettek és félrehívtam Bettit, mondván, hogy kérdezni szeretnék tőle valami fontosat. Persze a lányok megérezve a szándékomat egyből huhogni meg tapsolni kezdtek.

– Mondjad Ádám, valami baj van? Nagyon komoly vagy – nézett rám mosolyogva.

– Oké, most kérdezek valamit, de ne nevess ki!

– Én sosem nevettelek ki téged, hiszen barátok vagyunk – mondta ezt már most nevetve.

– Most is nevetsz! – szóltam rá kicsit idegbeteg fejjel, mert már kész voltam teljesen.

– Ádám nyugodj már meg! – simított végig a karomon, amitől libabőrös lettem és még jobban kezdtem elveszíteni a fejemet. – Én vagyok az, az egyik legrégebbi barátod. Nekem bármit elmondhatsz. Vegyél egy nagy levegőt és csak bökd ki mit akarsz, pukkaszd ki mint egy lufit.

– Ha ilyen egyszerű lenne – morogtam, majd mégis követtem a tanácsát és csak a kezeimet bámulva feltettem a nagy kérdést. – Eljönnél velem valamikor kettesben valahova – megköszörültem a torkom és végre a szemébe néztem –, mármint egy randira?

Ő először nem is válaszolt csak tovább mosolygott rám és egyre csak nézett bele vidáman a szemembe. Nem tudtam, hogy jót jelent–e nekem ez a nagy csönd. Csak másodpercek teltek el, de sokkal többnek tűnt, és már azon agyaltam, hogy biztos a kifogásokon töri a fejét, hogyan rázzon le, amikor végre válaszolt.

– Szívesen elmegyek veled – nevetett –, már azt hittem sosem hívsz el.

– Tényleg? – kérdeztem egyszerre meglepetten és végtelen megkönnyebbüléssel.

– Tényleg! Majd a ballagás után megbeszéljük, hogy mikor és hová menjünk.

– Várj csak, az előbb azt mondtad, hogy azt hitted már sosem hívlak el. Ezt meg hogy értetted?

– Jaj Ádám, hagyjuk ezt – hajtotta le a fejét, és kicsit félre is fordult. – Az a lényeg, hogy végül csak elhívtál.

– Egyszer úgy is kiszedem belőled, miért nem mondod el már most? Mondd el, mire gondolsz! – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Csak annyi, hogy egy ideje már próbáltam felkelteni a figyelmed és végre elhívtál. Ennyi!

– Rendben gyerekek – szólalt meg az osztályfőnök a terem ajtajából –, mára végeztünk. Holnap reggel mindenki legyen itt időben. Most pedig hazamehettek!