Ez nem lehet az én életem!

23. Jól vagyok!

Miután beteg voltam, valahogy elrepültek a napok a gólyaavató előtt. Nagyon sokat beszéltem Norbival. Végre érezhette, a keresztfia nem egy tökfej, aki még arra sem képes, hogy felhívja, meg néha üzenjen neki. Nem mondta, de éreztem rajta szeretné, ha majd meglátogatnám és pár napot ott is töltenék. Csak hazamenni? A régi környékre? A pszichológusom szerint haladjak a saját tempómban mindennel és ne akarjak mindenkinek megfelelni. Könnyű azt mondani! Mikor mindenkinek megvan a saját baja, nem fogják mindig figyelembe venni az enyémet.

Ákos jól elfocizgatott suli után, Tomiról is lekerült a gipsz bár a rossz kedve nem változott. Én meg végül csak fotós feladatokat kaptam a szakkörön. De maradtam Iza és Andris mellett, nekik segítve egyre jobban megismertem az ő osztálytársaikat is. A sajátjaimmal annyira nem foglalkoztam sokat, csak órákon. Az osztályfőnök folyton azt hajtogatta, hogy majd az avató összekovácsol minket. Ahogy közeledett a hete, egyre izgatottabb lett mindenki, meg kicsit féltünk is.

Tényleg baromi gyorsan eltelt majd két hét, és egyre több tanulnivalónk is volt. Október elsején nagyi óriási vigyorral köszöntött reggel! Nem tudtam, minek kell örülni egy esős szerdának.

– Túl vagy az első hónapon a suliban! Ez nagyon is jó hír! – próbált engem is feldobni.

– Ja, végül is csak három év meg nyolc hónap van vissza. Csodás! – mondtam neki, minden lelkesedés nélkül.

– Azután jöhet az egyetem! – tette le elém a melegszendvicset.

– Persze! – sóhajtottam.

– Ne perszézz itt nekem, Ádám! Nem akarok többet arról hallani, hogy nem akarod megélni azokat az éveket. Igen is élned kell a lehetőségekkel és minél tovább tanulnod. Azután sokat utaznod, hogy élményeket gyűjts! – sorolta egy szuszra.

– Oké, nagyi. Csak nyugodj meg! Nem akartalak bosszantani.

– Pedig bosszús vagyok! Mindent megérdemelsz és élni is fogsz a lehetőségekkel! Megértetted?

– Hűha! Ma nagyon szigorú vagy. Jó! Ígérem, észben tartom, amit mondtál!

– Helyes! Egyél és eredj az iskolába. Igyekezz jobban, Ádám!

– Csináltam valamit? Ezért vagy ilyen? – kérdeztem, mert komolyan új volt ez a nagy fejmosás.

– Nem, Ádám. Nem sokat csináltál! És tudom, hogy nehéz, de még jobban kell igyekezned!

– Én próbálom! – dőltem hátra a székben eltolva a tányért. – Itthon szeretnék többet segíteni, de azt meg nem hagyod! Csak azért mégis nehéz, a többiek olyan jól elvannak. Én meg csak igyekszem minden napot végigtolni, de ennyire futja.

– Még jó pár lépést meg kell tenned, ami után talán még jobban visszarázódsz az életbe.

– Megpróbálok mindent nagyi! De tényleg! Csak... Tudom, hogy elmehettem volna Misi névnapi bulijára is, de annyira nem volt kedvem. Főleg úgy, hogy Tomiék focizni voltak a hétvégén. Nélkülük nem akartam házibuliba menni megint.

– De Ádám! Nem vagytok ti összenőve! Nyugodtan csinálhatsz nélkülük is dolgokat.

– Persze! Csinálok is! De most már indulok. Kérlek, ne aggódj értem! Jól vagyok!

– Legyen szép napod! – ölelt át. Lehet, hogy sok mindenben igaza van, de nem mindenben. Egyszerűen tényleg nem tudok neki sem mindig a kedvében járni. Nem megy!

És Tomi meg Ákos lógnak a suliból. Ezt nem mondtam a nagyinak, pedig láthatná, hogy nem mindig velük vagyok. Ma csak egyedül és a már előre untam az egész napot, még a busz is késett. Kiszúrtam Olivért a megálló másik szélén, nem egy busszal szoktunk járni. Hiába lakunk ugyanott, sosem szokott hozzánk csapódni. Pedig alapjáraton, az órákon szokott dumálni velünk.

– Szia! – mentem oda lekezelni vele.

– Csá! Hol vannak a többiek?

– Várj, mi is a hivatalos sztori? Valaki kórházban, vagy rokonlátogatás – nevetem el magam. – Csak egy napot lógnak!

– Jó nekik! Az én őseim ezt tuti nem hagynák!

– Na, igen! Ákos apukája, meg még társul is hozzájuk. Ő elég érdekes munkarendben dolgozik, sokszor otthonról. Aztán meggyőzte Tomi szüleit is, hogy egy napot írjanak nekik ki, szülői igazolással.

– Mekkora mázlisták! Én ezt sosem használhattam ki.

– Én meg nem akartam annyira lógni. Tartogatom a rosszabb napokra!

Egészen a suliig beszélgettünk. Így, hogy nem voltak körülöttünk a többiek kiderült, hogy Olivér is eléggé sokat tud ökörködni és témázni. Persze, mikor a föci terem elé értünk szétváltunk, mert én még továbbmentem megkérdezni Imit, hogy jók lesznek majd azok a képek, amiket átküldtem vagy csináljak újakat. Nem volt szerencsém, kivételesen nem volt itt óra előtt, pedig máskor mindig. Azért reméltem jól csinálom a rám bízott feladatokat, mert már nagyon megkedveltem mindenkit a csapatban és nem szeretnék selejt munkát végezni.

– Kit keresel Szomifiú? – érkezett mellém Izabella. Elkezdett így hívni és nem tudom már, hogyan könyörögjek, hogy hagyja abba!

– Bella! Jó reggelt! Hol hagytad Edwardot?

– Ajj, ez már annyira régi vicc! Szakállas! – mosolygott a próbálkozásomon.

– Majd igyekszem valami eredetit kitalálni, hiszen a tiéd is olyan – gúnyolódtam.

– Szóval mit szerettél volna? – kérdezte, miközben kitett egy kinyomtatott lapot az ajtóra. „Ma nem leszek a suliban! Akinek sürgős, írjon rám! Imi"

– Igazából semmi sürgőset! – kopogtattam meg az ajtót.

– Akkor jó Szomifiú! Tartsd meg magadnak az infót! Szia!

– Én is megyek órára. Üdvözlöm a humorérzéked. Add át neki, ha visszatér! Szia! – indultam el, nagyon elégedetten magammal, főleg mivel hallottam, hogy jót nevetett a beszólásomra.

Énekórán kaptam egy ötöst, órai munkára. Felfoghatatlan volt, de legalább a nagyinak elújságolhattam, mikor hazaértem. Meg beszámoltam még néhány sulis dologról, azután beszélgettem vele még kicsit. Miután megettem a főztjét, elkértem magam Tomiékhoz, hiszen el kellett vinnem neki meg Ákosnak is a leckét. Persze egyből elengedett és megkért szóljak, ha ott vacsorázok.

– Állati cuki! Hát el sem hiszem, hogy tényleg megkaptad! – dögönyöztem az ölemben hempergő kiskutyust. Egy két hónapos golden retrievert.

– Én mondtam nektek, hogy így lesz! – felelte öntelten Tomi.

– Csak én azt tudtam volna, hogy emiatt megöröklöm Turbót! – szörnyülködött a kezében tartott dobozt kopogtatva Ákos.

– Ez volt a feltétel! Anyámék nem akarnak csigát tartani itthon! – sóhajtott szomorúan Tomi. – De Turbó már háziasítva lett, nem ereszthetem szélnek! És már megígérted!

– Tudom! Én meg a jó szívem. Remélem anyu is olyan lazán fogadja a hírt, mint apu. És, hogy Márkónak egyáltalán bemutatom-e, azt nem is tudom – gondolkozott hangosan Ákos.

– Ha esetleg Max-től kellene búcsút venned – játszottam tovább a blökivel –, őt én szívesen örökbe fogadom.

– Azt biztos, hogy nem! – nyúlt érte és vette át a kicsikét. – Max és én már most elválaszthatatlanok vagyunk! Imádom! De lehettek a sétáltatói, mikor hagyom.

– Ezt a nagylelkűséget! – nevettünk Ákossal össze.

Még vagy két órát játszottunk a kutyussal, teljesen lefárasztottuk, úgyhogy míg mi vacsiztunk ő a szobában aludt.

Azután persze, azzal hívott fel az éjszaka közepén Tomi, hogy nem hagyja aludni a kis kópé, ezért engem meg Ákost is felkeltett. Nem haragudtunk, hiszen olyan aranyos a kiskutya, hogy ezután, biztos minden délutánt vele fogunk tölteni.