Bár tovább maradhattam volna

Prológus

A szokásos tinik életét éltem. Minden a legnagyobb rendben történt. Amikor először szerelmes lettem akkor igazán boldognak éreztem magam, aztán nem sokkal később a világ legszomorúbb emberének éreztem magam mikor szakítottunk. De 2016 nyarán átéltem az életem legrosszabb napját, mikor anyukám reggel azzal a mondattal köszönt el tőlem, hogy ,,Nyugodj meg kincsem ez is egy egyszerű nap lesz, olyan, mint a többi." Aztán egy puszit nyomott a fejem tetejére, majd levette a táskáját a fogasról és becsukta maga mögött az ajtót.

Egész nap rossz elő érzetem volt, majd miután nem jött haza időben ez az érzés még erősebb lett bennem. Nem voltam olyannyira idős, hogy tudjam mit is jelenthet ez az érzést, de tudtam, hogy nem jó és lehet szólnom kellett volna valakinek, de inkább ugyan úgy elmentem iskolába, majd haza és leültem tanulni.

Már a vacsoránál ültünk apával, mikor megcsörrent a telefonja és anya főnöke hívta. Egyik pillanatról a másikra megfagyott a levegő és apának egy pillanat alatt vörös lett a szeme és idegőrlő lassúsággal folytak ki a könnyei. Akkor kaptuk meg a hírt, hogy anyát egy bankrablás során mellkason lőtték és a golyó a szíve fele térűlt el. Hosszú órákon keresztül küzdöttek az életéért, de sajnos sikertelenül.

Ekkor éreztem azt, hogy 13 évesen felnőtt lettem. Minden megváltozott. Lelkileg ha mondhatom összetörtem. Nagyon sokáig, úgy éreztem, hogy minden az én hibám. Apa pedig soha nem mutatta, hogy mennyire is van összetörve. Soha nem volt szomorú ha a közelébe voltam.

13 évesen eljártam egy gyász feldolgozó csoportba ahol megismertem életem egyik legfontosabb emberét. Aki nélkül nem bírtam volna feldolgozni ezt a tragédiát. Ez az ember nem más mint Derek Thatcher, aki szintén az anyukáját veszítette el. Együtt vészeltük át ezt a nehéz időszakot. Derek és én nagyon jó barátok lettünk, együtt jártunk iskolába és mindig haza kísért még akkor is ha hatalmas kerülő volt ez  számára.

14 éves koromban megtudtam, hogy beteg vagyok és sokáig nem mehetek iskolába, ami így általános iskola végén nem jött a legjobbkor. Az általam kiválasztott iskolában magántanulóként tovább tanulhattam és Derek minden nap meglátogatott, és próbálta a napomat feldobni.

Minden titkomat megosztottam vele, és az évek alatt olyan kapcsolat alakult ki kettőnk között mintha a testvérem lenne. Nem sokkal később Derek rájött, hogy a fiúk érdeklik és sokáig nem is merte elmondani nekem, nehogy vége legyen a barátságunknak. De mikor végül vette a batorságot és elmondta nekem, megígértük egymásnak, hogy soha nem állhat közénk egyetlen egy fiú sem.

2 évvel később pedig megismerhettem az osztályomat is személyesen és a tanáraimmal nem csak gépen keresztül tudtam beszélgetni. Mindenki nagyon kedvesen fogadott kivétel egy Regina nevű lány aki az első iskolai napom óta ki nem állhat. Pedig mindenkivel az első naptól kezdve, próbáltam kedves és figyelmes lenni, de lehet ez nem mindenkinek tetszik.

Így telt múlt az idő, mire 18 éves lettem, és most tudom azt mondani, hogy úgy hiszem, hogy végre minden visszaállt a rendes kerékvágásába, és újra sínen vagyok, a CML ugyan úgy a mindennapi társam, de már megszoktuk egymás társaságát és jól elvagyunk így együtt. Vannak jobb, vagy éppen vannak rosszabb napjaink is, de azt érzem így szép az életem. Már 2-3 évvel ezelőtt vége lehetett volna, de nem, mert még mindig itt vagyok és remélem sokáig itt is maradok.