Bár tovább maradhattam volna

10.rész

Már két és fél órája csak az infúziós tasakban lévő lé csöpögését hallgattam, és olvastam vagy éppen a mellettem ülő, vidám kedélyű John Williamssel beszélgettem. Az első perctől úgy beszélgettünk, mintha ezer éves ismerősök lennénk. Elmesélte, hogy a felesége 3 éve halt meg egy repülőgép szerencsétlenségben és azóta minden nap valamelyik gyereke megy és meglátogatja az unokákkal együtt.

- Nagyon szerencsés, hogy ilyen élete volt.- konstatáltam.

- Mi az, hogy volt? Még előttem áll az egész élet.- mondta nevetve, ami hirtelen egy kisebb köhögőrohammá vált.

- John jól érzi magát, vagy hívjak segítséget?- fordultam felé teljes testtel és az ujjam már a gombon volt.

- Perhhh...- bólogatott majd egy utolsó nagy köhintést követően visszaállt a légzése.- A sok sok évnyi cigaretta idáig vezetett. Ugye magácska nem dohányzik.

- Nem. Még soha nem is próbáltam.

- Helyes az egy nagyon otromba, és lassú gyilkos az ember életében.- szomorodott el a tekintete, de próbálta mosollyal álcázni.

- Mr. Williams hogy érzi magát?- lépett élénk egy nővér és John tasakját kezdte nézni, mert már nem volt sok benne.

- Belül mint egy 18 éves fiatal gát futó. Kegyednek is prezentálhatom ha kívánja.

- Nagyon kedves Mr. Williams a felajánlása, de elhiszem.- mosolygott a 30'-as éveiben járó nővér.

- Miss Traynor ön, hogy érzi magát?- sétált át az enyémhez, ami még csak a felénél tartott.

- Mint egy 73 éves idős ember.- néztünk össze Johnnal és elnevettük magunkat.- Egyenlőre remekül.

- Ennek örülök.- mondta mosolyogva majd tovább haladt.

Pillanatokig csendben voltunk, amit a telefonom csörgése szakította meg.

- Szia Tom.- köszöntem miután kihalásztam a telefont a táskám aljáról.

- Szia minden rendben?

- Persze, miért mi történt?- kérdeztem vissza, mert fura hangon mondta.

- Most hívott Mr. Gray, Daniel apja, hogy kórházba kell vinni a fiút. Tudom, nem találkoztál vele csak egyszer, de ha nem haragszol meg és kérhetek ilyet, akkor kemó után benézel hozzá? Ugyan abban a kórházban van, mint te.

- Persze, nem gond. Majd megkeresem.- nyílván ezt mondom a keresztapámnak, de nem sok kedvem volt megkeresni. Habár még tényleg nem ismerem így véleményt csak a hallottak alapján tudtam formálni, ami nem a legpozitívabb, de mivel mindenkinek jár egy esély mégis benézek hozzá.

- Köszönöm majd én is beugrok munka után.

- Rendi.- mondtam és hallottam a csengő hangját.

- Még beszélünk! Megyek órára. Szia.

- Szia.- köszöntem én is el majd bontottam a vonalat.

Miután Johnnak befejeződött a kezelés mint ezer éves ismerősök köszöntünk el egymástól. Még a beszélgetés folyamán rájöttem, hogy azért tudtunk ilyen gyorsan közös hullámhosszra kerülni, mert John nagyon hasonlít anyának az apukájára sajnos már ő sincs köztünk, de míg élt rengeteg nyarat töltöttem náluk. Egy kicsit faluban laktak egész életükben egy nagyon szép és hatalmas farmon. Csak papa halála után a nagyi eladta a farmot és odaköltözött anya nővére Maryékhez, mivel ott már 3 unoka is volt.

- Emma, hogy vagy?- jelent meg a semmiből Vicky.

- Jól csak már szívesen kinyújtóztatnám a végtagjaimat.- mozgattam meg a lábaimat.- Eléggé elvannak gémberedve, már 4 órája itt ülök és várok a kezelés végére.- mondtam és közben az infúziós tasakra pillantottam.

- Ahogy elnézem még nagyjából egy óra és mehetsz is.- fogta meg a tasakot és szem ügyre vette ekkor eszembe jutott, hogy utána Danielhez kell mennem.

- Vicky kérhet tőled valamit a kedvenc beteged?- kérdeztem nyájas hangon és még egy kis szempilla rebegtetést is bevetettem.

- Mi lenne az?- próbált ellenállni, de megtört a végére.

- Ma hoztak be velem egyidős fiút, akit Daniel Greynek hívnak, megtudod nézni melyik szobába van és mi a baja?- hadartam el az egészet.

- Családtag?- kérdezte felvont szemöldökkel.

- Igen.- füllentettem, mivel nagyon jól tudom, hogy betegek adatait nem adhatják ki senkinek.

- Ahhaa.- nézett mélyen a szemembe majd elvette a kis szekrényre helyezett tabletet.- Hogy is hívják?- nézett fel rám a készülékről.

- Daniel Grey.

- 2456-os az ő szobája és azt írják, hogy vakbélgyulladással hozták be.- mondta alig hallhatón majd lezárta a tabletet.

- Köszönöm!- mondtam mosolyogva és kacsintottam egyet.

- De nem tőlem tudod!- emelte fel a mutató ujját.

- Lakat a számon. Cserkész becsszó!- tettem a jobb kezem a mellkasomra, míg a másikat felemeltem.

- Te soha nem is voltál cserkész!- nevette el magát.

- Na te pedig ezt tartsd titokban!- nevettem már én is.

- Ilyen jó a hangulat hölgyeim?- lépett hozzánk Dr. Jackson

- Doktor úr!- fejezte be a nevetést Vicky és felállt.

- Miattam ne hagyják abba, csak Mrs. Watsonhoz jöttem egy kérdés erejéig. Csak láttam, hogy Miss Trayor is itt van még, így ide jöttem köszönni.- kezdett magyarázkodni.

- Jó napot Dr. Jackson!- mondtam a nevetést visszafogva, de még így is kuncogásnak hangzott.- Hogy van?

- Neked is Emma. Most hogy kérdezed már sokkal jobban. De most mennem kell az egyik betegemhez. Legyen szép napod!- villantotta meg a fogsorát.- Vicky!- biccentett a nő irányába egy széles mosoly társaságában majd elment.

- Vicky!- próbáltam utánozni Dr. Jackson hangját.- Miről maradtam le az elmúlt két hétben?- vontam fel kérdőn az egyik szemöldököm.

- Semmi.- állt fel mellőlem ismét.

- Nem már ennyi kis pletykát had tudjak már meg. Lassan egy hónapja nem élek közösségi életet. Ráadásul most ment el a legjobb barátom is.

- Szia Emma.- mondta majd sarkon fordult és elindult kifelé.

- Igazságtalan vagy!- kiáltottam utána mielőtt elhagyta volna a helyiséget.