Bár tovább maradhattam volna

11.rész

Egy örökkévalóságnak tűnt az utolsó 45 perc, ami hátra volt a kezelésből. De miután végre megjelent Vicky, hogy kiszedje belőlem a tűt, igazi megváltásként hasított belém a tudat, hogy mehetek.

- Kész is vagyunk!- zárta le a tasakot és a tálcára rakta.

- Mehetek?- vettem fel a táskám a vállamra.

- Igen.- mondta mosolyogva.

- Melyik is...

- 2456.- szakította félbe kérdésem.

- Köszönöm!- öleltem gyorsan meg és el is indultam. Egyik folyosóról fordultam a másikra és egy kis keresgélés és pár kérdést követően meg is találtam a 2456-os szobát. Út közben megálltam egy automatánál és vettem egy csoki szeletet hogy mégse üres kézzel menjek. Az ajtó előtt és egy kis hezitálást követően bekopogtam.

- Oh... Helló.- nyitott ajtót 30-as éveinek a végén járó nő.

- Jó napot, Daniel Grey-t keresem.

- Szia Samantha vagyok, Daniel édesanyja. Ki keresi?- nyújtotta a kezét.

- Emma... Emma Traynor, az egyik osztálytársa.- fogtam kezet vele mosolyogva.

- Ó igen hallottunk már rólad, gyere csak beljebb.- állt félre az ajtóból. Micsoda honnan hallottak rólam?

- Hogy van?- kérdeztem halkan mivel láttam, hogy alszik.

- Vak bél gyulladása van. Ha minden rendben lesz akkor holnap reggel megműtik.- nézett felváltva rám és a fiára.

- Reméljük nem lesz semmi baj.- néztem rá bizakodón.

- Ha megkérlek és nem gond vele maradsz míg hozok egy kávét? Nagyon jól esne most egy erős fekete.- járta át az egész lényét a gondterheltség.

- Persze nem gond.- mondtam mosolyogva. Teljes lényemmel átéreztem, hogy min megy keresztül mivel nem egyszer láttam ezt apán, akárhányszor a kórházba kellett tölteni fél óránál többet.

- Sietek.- mondta majd kivette a táskájából a pénztárcáját és kiment.

Kissé megilletődve álltam egy darabig bent a szobában, mivel nem tudtam, hogy leüljek e vagy álljak így fel-alá sétáltam a szobában majd a fürdőszoba mellett lógó tükör előtt megálltam, hogy a sapkám levéve nézhessem magam a tükörben. Még csak két hete vágtuk le a hajam de már láttam egy minimális szőkésbarna hajra hasonlító valamit a fejemen.

- Ki van itt?- szólalt meg mögöttem valaki, mire gyorsan vissza húztam a sapkát.

- Csak én, Emma... Traynor.- fordultam meg és közelebb sétáltam Daniel ágyához. Elég kábának tűnt, mint minden ember műtét után.

- Mit keresel itt?- kérdezte összezavarodottan.

- To... Mr. Morgan kért meg, hogy jöjjek be.- kezdtem el keresgélni a táskámban.- És ezt hoztam neked, de csak holnap edd meg!- kuncogtam fel és a kezébe adtam a csokit.

- Kösz!- dobta az éjjeli szekrényre és elvette a telefonját. Mekkora egy paraszt.

- Nagyon szívesen!- mondtam nyájas hangon. Belül pedig mint egy vulkán forrtam.

- Van még valami?- nézett rám kérdőn.

- Rohadj meg!- mondtam ki magamban.- Anyukád megkért, hogy várjam meg míg vissza jön a büféből.- sétáltam karbatett kézzel ismét fel-alá.

- Ülj le.

- Miért?- álltam meg és rávezettem a tekintetem.

- Mert most volt kezelésed.- mondta más hangon. Más lejtése volt a hangjának, olyan volt mint, aki gondoskodó szándékkal mondta.