Halálra ítéltek [DRARRY]

12.

Draco Malfoy élete maga volt a pokol. Biztos volt benne, hogy halála után talán még kedvezőbbre is fordulna a sorsa az alvilág bugyraiban. Néha ez igazán kecsegtető gondolatnak tűnt a szőkeség számára.

Fekete makkos cipőjének sarka monoton kopogással töltötte be a folyosót. A könyvtár felé tartott, hogy beadandóihoz elégséges információt gyűjthessen. Útja során csak pár tanulóval találkozott; egyikük sem volt Mardekáros; de mindegyikük egy megvető pillantással nézte végig fölényeskedő vonulását. Egyikük- másikuk még undorodott is tőle.
Ez a legnagyobb baj az emberekkel. Ítélkeznek, de sohasem kérdeznek. Draco Malfoyt a roxforti tanulmányainak első hetében megbélyegezte az egész iskola.
Undorító. Bunkó. Halálra ítélt. Ostobán bátor Griffendélesek néha ezek ellenére is bele álltak a vitába, nem félve, ha párbajra kerülne a sor. A Mardekáros nebulók voltak az egyetlenek, kik viszolygásuk nem fröcsögő mondatokkal fejezték ki, hanem mélyről jövő tisztelettel. Malfoynak talán ez esett a legrosszabbul. Ezzel csak ő is egy lett a zöld - arany talárosak közül, hisz az aranyvérű családokban megszokott volt az arisztokratikus viselkedés, mely magával hordozta a viselkedési normák alapos ismeretét is. A szőke fiú viszont imádta a rivalda fényt. Ez éltette. Egy olyan adrenalin löketet nyújtott számára, mely után még órákig úgy érezte, hogy Ő is számít. Az egyetlen ember, akiből ezt nem kellett kicsikarnia, az az édesanyja volt. Egész életében védelmezte, szerette őt. Apjával is szembe szállt érte, nem félt a következményektől sem, csak az számított neki, hogy fia boldog és egészséges legyen.
Azonban mikor elkerült a Roxfortba, s szinte csak fél évente láthatta a nőt, ki világra hozta, ezt a kitüntetett figyelmet valamivel pótolnia kellett.

Draco Malfoy nőket és férfiakat csábított el. Szinte csak pár kacérkodó megjegyzést kellett a kiszemelt áldozatához köpnie, a kinézete elintézte a maradék munkát. Nem válogatott abban, hogy milyen származású varázslót vagy boszorkányt hódít meg. Ágyasai közt a legtöbben aranyvérű családból származtak, de akadtak félvérek és jócskán sárvérűek is. Abban a helyzetben nem ez számított.
A könyörgés volt a lényeg. A szenvedés, a behódolás. Az alatta vonagló test, mely szinte szikrázott, mikor hozzá ért. Az elgyötört arcokról lefolyó könnycseppek, melyek Draco ajkaiért sírtak. Az éjszakai sikolyok, nyögések, s hörgések, melyeket csak is ő tudott nekik megadni. Az az imádat, mely a meztelen testekből áradt felé. A kéjes hangok, a néha napján elsuttogott „szeretlek-ek". Igaz, hogy ezeket nem a szín tiszta érzelmek vezérelték, csak a gyötrő vágy, ám mégis erekjeként raktározódtak el a szőke fiúban. Ő sohasem viszonozta ezeket a szavakat. Csendben volt végig, csak figyelt, fürdött a mámorban.
Nem a kielégülés volt a fontos. Neki nem. Az esedező tekintetek csak egyetlen pillantása után. A kéjes kívánságok, melyek csak Őt kívánták. Draconak csak ez számított.

Miután bezsebelte mindenkitől a jussát, pár óráig élvezhette az igazi imádatot, kidobta a megsebzett embereket. Többet nem fecsérelte rájuk figyelmét, hisz tudta, hogy így csak még jobban esedeznek érte. Ez mélységesen jól esett lelkének.

A Roxfort „szívtiprója" azonban soha sem gondolta, hogy valaha gyengéden fogja érinteni a Kiválasztottat.  A csoda gyereket, a sebhelyest, a nagy Harry Pottert.
Tiszta szívéből utált a Griffendélest, de mégis olyan jól esett neki, hogy önként, bármi féle unszolás nélkül hódolt be neki. Ez az érzés, hogy esküdt ellensége művelte ezt vele, már szinte kitöltötte egy kis időre az űrt, mely anyja védelmezése, szeretete, csodálata hátra hagyott benne.
Azonban a fiút, akire az egész varázs világ támaszkodott, nem akarta így kihasználni. Őt csak bántani akarta. Bántani akarta, mert cserben hagyta.

//

Harry retteget, hogy esetleg egy óvatlan pillanatban Draco Malfoyba botlik az egyik folyosón. Lassan már két hete kerülte a szőkeséget. Nem mert a szeme elé kerülni az a bizonyos incidens miatt. Az átkozottan jó csókok miatt. Félt a Mardekárostól. Retteget, hogy mit tervez, amivel megbosszulhatja, Harry tettét. A közös óráikról mindig ellógott, azt hazudva, hogy rosszul érzi magát. Az első pár alkalommal Madam Pomfrey még hitt is neki, és próbálta megfejteni, egyben meggyógyítani Harry titokzatos betegségét, ám hamar átlátott a szitán. Ezek után Hisztis Myrtill wcjében vészelte át a gyötrelmesen hosszú perceket és azon gondolkodott, hogy hogy fogja bepótolni ezt a temérdek anyagot. A Draco Malfoyyal történtek is emésztették, de senkivel sem tudta megosztani gondolatait. Ronnal és Hermioneval még mindig nem beszélt, várta, hogy újra ők kezdeményezzenek. Másokkal pedig nem ápolt olyan szoros barátságot, hogy beavassa őket az első igazi csókjába.

Délutánjait Choval töltötte, ám ő se tudta elterelni gondolatait, mert folyamat azt hajtogatta, hogy nagyon furcsán viselkedik a sebhelyes.  Harry mindig csak tagadta a lány felvetéseit, kitérő válaszokat adott a vizslató szemeknek. Nem mondhatta el neki, hogy míg neki udvarol, addig más csókjáról ábrándozik. Azt se közölhette a lánnyal, hogy ámbár szereti őt, de olyan heves vágyat még sosem érzett a közelében, mint nem is olyan rég egy megkötözött fiú mellett. Azt se vallhatta be neki, hogy kezd megőrülni.

Megőrül attól, hogy Draco Malfoyhoz kezd vonzódni.