Halálra ítéltek [DRARRY]

15.

—Harry, nem csinálhatod ezt örökké!-
A szavak, könyörgések már csak átsuhantak rajta, körbe lengték, de nem érintette meg. Nem érdekelte. Most is csak felhorkantva rázta fejét Hermione felé, majd felállt reggelije mellől és kisétált a nagyteremből.
A lány csalódottan huppant vissza a Griffendél asztalához, Ron mellé. Már hónapok óta ez ment. Ő könyörgött, a többiek csendben reménykedtek. Semmi nem hozott változást. Még Cho sem.

     —Várj, Malfoy!- kiáltott a fiú után, aki a könyvtár felé rohant.
A szőke nem állt meg, csak lassított, mikor felismerte, hogy kihez is tartozik az érces hang. Mikor a másik nagy nehezen, futva utol érte, nem kérdezett semmit, egyenesen ment előre.
     —Most kellene a segítséged.-
Végre megállt, szemöldökét felhúzva figyelt.
     —Szeretném, ha segítenél. Te jó vagy sötét varázslatokból, én csak a kivédésüket tudom. Nekem most támadásra van szükségem.-

//

—Menj oda hozzá!- lökött rajta egyet; amolyan bátorításképpen.
—Nem, mindig csak én próbálkozok!- húzta el a száját vonakodva.
—Igen, mert rád hallgat is!- dobbantott lábával idegességében.
—Jó!- fújtatott, majd inkább hátat fordított mindennek, mi a könnyeket szemébe csalta.
Legszebb ruhája volt rajta, még talán soha nem érezte magát olyan csinosnak a kastély falai közt, mint akkor. Mindenki rá figyelt, bármerre ment, fejüket utána fordították- mindenki, kivéve egy embert. Egy tanulót, ki fintorogva kémlelte szemébe lógó haja mögül a bájosan táncikáló párokat, olyan emberek mellett, kik közül annyira kilógott és mégis mintha oda tartozott volna. Bárkit elhívhatott volna a Téli Bálra, mindenki örömmel ugrott volna nyakába. Azonban ő dacból, valamint a hetek óta tartó gyűlöletből, mit a világ felé érzett; egyedül érkezett, karöltve ugyancsak lázadó új barátaival, kikkel nem is egy házba jártak.
Harry gúnyosan elmosolyodott, mikor meglátta Hermione orcáján maszatos csíkot hagyó sós könnycseppeket. Tudta, hogy ő teszi ezt a lánnyal. Élvezte. Hisz ők is kikészítették. Elvesztette miattuk minden érzékszervét, a józan ítélőképességét. Ő nem akarta, hogy így alakuljon barátságuk, ám a döntés nem az ő kezében volt. Sokkal inkább egykori legjobb barátja tehetett mindenről, kivel amúgy is nagyon döcögősen teltek napjai ebben az évben. Ront láthatólag most sem rendítette meg, hogy Harryt Mardekárosok gyűrűjében látja. Inkább csodaszép táncpartnerének szentelte minden figyelmét. Most, hogy ő volt az egyik bajnok, szinte mindenki a figyelme után sóvárgott, így hát nem is érte be kevesebbel: Fleurt hívta el társaként. A két versenyző, kik a Trimágus Kupáért harcoltak egymás ellen, az este folyamán szinte eggyé olvadtak, minden ellentétet félre téve. A szőkeséget még a vörös nevetséges dísztalárja sem ijesztette el, hisz tudta, hogy mennyi ideig fognak így még róluk beszélni.
Cho Chang szomorúan olvadt Cedric gyengéd karjaiba, az ölelésbe, mely vígaszt nyújtott neki ezekben a nehéz időkben. Bújtatott alkoholos flaskákkal, legdrágább talárjukban kikelve magukból hahotáztak az aranyvérű tanoncok a lány esetlen mozgásán. A kis túlélő nem akarta kinevetni, azt hitte nem képes rá. Ám az ő ajkait is becsmérlő lejtéssel hagyta el a nevetés, s vegyült bele a Mardekáros hangokba. Egykori társai ellen fordult, mindenkit el akart tiporni, kiről feltételezte, hogy köze lehet ahhoz, ami azon a napon történt. Tisztában volt vele, hogy mekkora hatalma van már csak attól, hogy a villám alakú sebhelyet viseli. Ez nem volt elég neki. Szép lassan, mint egy alattomos vírus, mint a rák, bele akarta szőni lényét az egyik legbefolyásos család életébe, meg akarta fertőzni a Malfoy családot saját magával. Egy akkora hátszéllel, mint amit ők tudtak nyújtani neki, szinte legyőzhetetlen lehetett.

Talán a Teszlek Süveg mégsem tévedett.

//
Egy elég nagy kihagyás után meg is érkeztem egy rövid, de új résszel! Remélem tetszeni fog nektek!