Halálra ítéltek [DRARRY]

14.

Harry Potter a szokottnál is morcosabban ébredt fel ezen a reggelen. Sőt, nem tudott felidézni egy reggelt sem mióta először Roxfortba érkezett,  amely így megviselte volna.
Előző estére egy titkos randevút szervezett Choval. A Griffendéles fiú mindenre nagyon ügyelt, hogy a lány kedvére tehessen. A konyháról ízletes vacsorát, zamatos gyümölcsöket csent, hogy kettesben elfogyaszthassák egy elhagyatott tanteremben nem messze a sebhelyes klubhelyiségétől. Az ajtó mellett lógó portréval Harry fondorlatos üzletet is kötött- jelezni fog, ha hívatlan vendég akarná zavarni a fiatalokat; cserébe mindenkinek elújságolhatja a fantasztikus hírt, hogy Harry Potter lett a legjobb cimborája.
A randevú helyszínét még a kora hajnali órákban Hermione segítségével hangulatos hellyé varázsolták.
A kis túlélő Cho kedvenc virágaiból egy kedves csokrot is szedett, melyet soha el nem hervadóvá bájolt. Levendula, rózsaszín boglárka, lila jácint, némi zöldel közrefogva.

Az illatozó csodás növények kegyetlen leszakítása hiábavaló, értelmetlen lett.
Harry több, mint három órát maradt még ott egyedül, fel-alá járkálva a kicsiny teremben, várva, hogy ugyan késve, de nagy mosollyal belibbenjen rajta a fekete hajú Hollóhátas boszorkány. Még soha nem történt olyan, hogy se szó nélkül így felültette volna a varázslót. A Kiválasztott nem is feltételezte, hogy ilyenre képes lenne a másik.

Feldúltan, fáradtan és éhesen tért vissza hálókörletébe, bőven éjfél után. Azon kívűl, hogy egy jót egyen és kipihenje magát, minden vágya volt, hogy kikérhesse talán egyetlen nőnemű barátja véleményét arról, hogy mit ronthatott el. Azonban senki sem tudta felvilágosítani arról, hogy Hermione éppen hol tartózkodhat, így betört ablaküvegeket hagyva maga mögött dőlt el ágyán. Ron néha-néha felpattant, a szobában sétált pár kört, a fejét ütötte, majd visszafeküdt fekhelyére, hogy aztán ott értelmetlenül motyogjon, míg nem ismét útnak indult. Láthatóan ez a tevékenysége senki mást nem zökkentett ki a zavartalan pihenésből, csak Harryt.

Egyiküknek sem tett jót, hogy nem pihenték ki magukat.

Mikor a nap első sugarai besütöttek a fiúk hálójába, Ron és Harry már teljesen felöltözve ültek a Weasley fiú ágyán és beszélgetni próbáltak. A sebhelyes az este sérelmeit akarta kiönteni magából, a vörös aggodalmai tengerének akart hallgatóságot. Nem jutottak dűlőre. Így hallgattak.

Nem sokkal később elindultak le a nagyterembe, hogy pár falatot magukba tuszkoljanak. A Kövér Dáma portréja előtt kellett volna találkozniuk Hermioneval, de a lányt mintha a föld nyelte volna el, senki sem tudta, hogy merre lehet. Így jobb híjján Harry segített barátjának még vagy százszor átismételni a varázslatot, mely az életben maradását biztosította a nap folyamán. A fekete közben szemével mindenfelé barátnőjét kereste, ki oly fájóan felültette, de sehol nem botlott bele a kedves arcba.

Mire leértek a tóhoz, hol a második megmérettetéssel kellett szembenéznie a bajnokoknak, Ron már kétszer ürítette ki kevéske reggelije maradványait bokrok tövébe. Egész testében remegett, biztos volt benne, hogy meg fog halni.
Mindenki érezte a levegőben terjengő feszültséget, intenzítást, a vész szagát.

Harry vonakodva foglalt helyet a lelátón Seamus és Dean közelében, ki mellett Ginny kitaszítottként, kényelmetlenül nézelődött. A kiválasztott csak morogva köszönt nekik, de nem akart beszélgetni. Mérges volt Hermionera, hogy felszívódott, s haragudott Chora is. Idegei pattanásig feszültek. Eszébe sem jutott neki addig, hogy pár percen belül legjobb barátja élete csak hajszálon fog függeni, míg meg nem hallotta a kürt szót, mely a verseny kezdetét jelezte. Az események felgyorsultak. A Durmnstag versenyzőjét már látni sem lehetett, bele vetette magát a vízbe. Ron, a Roxfort egyetlen reménye, buborékot próbált varázsolni feje köré, hogy levegőhöz jusson a mélységben is, ám csak harmadik próbálkozásra sikerült egy egészen értékelhetőt összehoznia, de az sem volt tökéletes.
Mindenki csendben figyelt. Harry nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telhetett el, mikor egy alakot véltek felbukni a tükörsima víz felszínéről. A habok boldogan táncoltak a hullámok tetején, a menekülni vágyót maradásra kényszerítették. Mindenkin eluralkodott a pánik. A feladatra szánt idő már réges-rég letelt. A halotti csendből aggodalmas sóhajok, s egymás között elsuttogot talányok lettek, melyből szép lassan réműlt kiáltozásokká nőtte ki magát a szó. Egyre többen és többen álltak fel helyükről, hogy aztán kisebb dulakodás árán pár centivel közelebb kerüljenek a fagyos, éjfekete tóhoz, ezzel jobb rálátással a történésekre.
Harry még mindig nem találta Chot. Mindenkit megállított, kiről feltételezte, hogy láthatta a lányt; senki sem látta tegnap óta. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan gombóc nőtt a torkába, melyből mint egy fényre vágyó cserje, egy keserű gondolat kúszott tudatába, amit sehogy nem tudott kiűzni elméjéből. Még ha sikerült is volna elvonatkoztatnia tőle vagy ha átültethette volna a felvetés fáját agya egy hátsóbb zugába- a magok szétszóródtak, s nem engedték.

Cho a víz mélyén volt.

Tudta.

Érezte.

Nem érdekelte, hogy hány embert lök fel, hány társán gázol át. Amilyen gyorsan csak tudott a stéghez furakodott, ahonnan egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott az alak, ki a vízben próbált túlélni: Viktor Krum. Körülötte a jeges folyadékot megszínezte kicsorduló vérével és félelmében eleredt könnyeivel. Senki sem sietett a segítségére. A tó nem engedte be őket. A bajnokoknak kellett megküzdeniük az akadályokkal.
—Dumbledore, csináljon valamit! Meg fognak halni!-