Pillangók vannak a gyomromban... [Wonki ff.]

□2■

Miután leszálltunk, még 10 percet gyalogolnunk kellett hazáig.
- Apa...
- Igen?
- Mennyire tud koreaiul?
- Hát a szülei levele szerint nem túl jó benne. Bár, nem tudom ez mit takar, mert eléggé maximalistának tűnnek.
- Hmm..
- Mi szerintem anyáddal japánul fogunk vele beszélni, nem árt nekünk sem egy kis gyakorlás, de mivel te nem tanulsz japánul, nyugodtan beszélj csak koreaiul, legalább fejlődik.
- HA! Hozzá merek majd szólni... - motyogtam magam elé.
Tempónk méterenként változott, hisz egyik pillanatban sietni akartam, hogy láthassam, a következő pillanatban meg már pánikoltam, hogy mihez is fogok majd kezdeni.
- Jungwon, nyugodj meg, nem fog harapni! - Próbált meg apa lehiggasztani.
A kertkapunkon még túl jutottam, a bejárati ajtónál azonban megtorpantam.
Pulzusom az egekben volt. Ez normális? Mert nem hinném...
De miért is izgultam ennyire?
Talán valami belső hang súgta, hogy ez nem csak egy egyszerű találkozás lesz...

Apám elfordította a kulcsot a zárban, majd lenyomta a kilincset.
Anyám a konyhában volt. Legalábbis a házban terjedő illatok alapján.
Sushi, ha jól érzem.
- Anya! - Öleltem át hátulról, miközben a vacsorához szeletelte a hozzávalókat.
- Szia Kicsim! Látom nem vagy gipszben, örülök! - Mosolyodott el.
Óvatosan körülsandítottam és miután meggyőződtem róla, hogy senki sem fog hallani, halkan megkérdeztem.
- Hol van?
- Ki?
- Hát a cserediák, anya!
- Jaaaa! Ő alszik.
- Miért?
- Hát, mert mondtam neki, hogy nyugodtan pihenjen le, lászott szegényen, hogy ki merítette az utazás.
- Oh!
A tény, miszerint az a valaki ott alszik fent, nem is olyan messze az én szobámtól, eléggé felzaklatott. Nem a rossz értelemben, csupán egyre jobban kíváncsi lettem. Hatvanszor, ha nem többször volt a kezem a kilincsen, hogy én most biztosan benyitok, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudnék neki mit mondani.
Végül egyszerűen csak bealudtam.

- Jungwonie! - Ébredtem arra, ahogy anyám simogatja a homlokomat.
- Ébredj szívem, kész a vacsora, gyere le enni! - Kaptam még pár buksisimit, utánna viszont kiment a szobámból.
Álmosan dörzsöltem meg szemeimet. Megfeledkezve igazából, úgy az egész eddigi napról, félálomban battyogtam le a lépcsőn.
Az étkezőasztalhoz érve aztán megláttam Őt. Ott állt anyám mellett, akivel az utolsó simításokat végezték a vacsoránkon, nekem pedig az álmosság egy pillantás alatt ment ki a fejemből, s idegesen haraptam be ajkamat.
Pólóm tiszta gyűrött volt, hisz elaludtam, hajam meg, mint egy kész fészek... Nem baj Jungwon, legyünk pozitívak, legalább zsíros nem volt!
- H-helo! - Nyögtem ki nagy nehezen, ezzel jelezve, hogy megjöttem.
Lassan felém fordult - bár, kitudja, lehet csak én érzékeltem lelassítva mindent. Az adreanlin szintem az egekben volt, ehez képest a versenyeim semmik... - és először akadt egybe a tekintetünk. Apró mosolyra húzta ajkait, majd meghajolva köszöntött.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Nishimura Riki vagyok! - Velem ellentétben, ő kifogástalanul nézett ki. Egy fekete rövid ujjú inget viselt, rajta fehér levél mintákkal, valamint egy fekete farmert.
Sötét haja kissé kócos volt, de így volt tökéletes.
Sötétbarna szeme vonzotta az ember tekintetét, nem tudtam nem rá nézni. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam, ami tekintettel arra, hogy fiatalabb nálam eléggé megdöbbentő volt. Ránézésre biztos többnek mondanám, mint magamat.
- Jungwon? - szólított meg anyám - Nagyon elbamubultál...
- Nem is... - válaszoltam alig hallhatóan.
- Mivel édes drága fiam, nem tette meg, bemutatom őt én. - forgatta meg a szemét - Ő az egy szem fiúnk, Jungwon. - Mutatott rám, miközben én helyet foglaltam a helyemen és gondolom bemutatott, bár nem tudom, mert japánul mondta.
- Mennyi idős? - éreztem magamon a tekintetét. Kissé feszengtem, hogy miket beszélhetnek rólam.
- Nálad egy évvel idősebb, egy évfolyammal alatta fogsz a tervek szerint iskolába járni. - Válaszolt neki anyám, mire a srác bólintott, majd helyet foglaltak velem és apával szemben.
Velem szembe ült le.
Az egyenlőre még üres tányéromat bámultam, egyszerűen nem bírtam átható tekintetét.
- És mesélj csak Riki, hogyhogy úgy döntöttek a szüleid, kiküldenek külföldre? - Remek, apám csatlakozásával a társalgáshoz, az utolsó embert is elveszítettem.
- Apám és anyám egy neves cég vezérigazgatói és kikellett menniük Amerikába. Nem tudják mennyit tudnak, majd hazajárni és felügyelni ránk, így egybekötötték a kellemeset a hasznossal, él kiküldtek engem ide, a nővéremet meg Kínába.
- Ahaa!
- Jó étvágyat! - Hangzott anyám hangja, így végre megkezdhettük a vacsorát.
- Mi történt a csuklóddal? - Hallottam meg kissé, mintha aggódó hangját.
- Leestem az ágyamról... - Hogy ez mennyire kínos!
- Rosszat álmodtál?
- Mmm... igazából, éppen elaludtam volna, amikor megcsörrent a telefonom és ijedtemben legurultam az ágyról.
- Egyik barátommal is történt már ilyen, de ő rosszabbul járt, neki el is törött. - mesélte - Segítettem neki átkötni párszor a kezét, ha gondolog neked is szívesen segítek. - Mosolygott rám. És én még is erre, miért akarok olyan dolgokat tenni, mint Sunoo ha meg lát, egy helyes palit?!
- Köszi... - Egyébként meg, nem is beszéli olyan rosszul a nyelvet.
Anya mosolyogva nézett minket.