Pillangók vannak a gyomromban... [Wonki ff.]

□5■

- Szia anya! - Köszöntünk, amint beléptünk a bejárati ajtón.
- Jó késő van, jöhettetek volna előbb! - Tette csípőre a kezeit anya.
- Jajj ugyan már anya! Alig múlt el 10 óra és nyár van!
- Jó ez igaz! - enyhült meg kissé - Na, de mostmár menjetek fürdeni aztán bánom is én mit csináltok, de már ágyban legyetek! - Utasított minket.
- Igenis, főnökasszony! - tisztelegtem neki, mire Riki elnevette magát.
Elmosolyodtam nevetését hallva.

Felbaktattunk a lépcsőn, majd sorsot húztunk ki fog kezdeni. Tehát... az a nagy sorshúzás..
- Kő, papír, olló!
Riki nyert, így először ő foglalta el a fürdőszobát. Gondoltam hamar végez, így nem kértem meg, hogy bemehessek előtte mosdóba.
De Riki fél óra elteltével is bennt volt még, nekem meg muszáj volt kopognom, mert egyre sürgősebb volt a dolgom.
- Riki! - Kiálltottam nevét.
- Bocsi! Mindjárt kinyitom! - 2 perc elteltével tényleg kinyílt az ajtó, pont mikor kopogtatásra emeltem ismét a karomat. Elsötétült tekintetével, vizes hajjal meredt rám. Elállt az utamból, mire nem foglalkozva egyenlőre semmivel, a wcre szaladtam. Természetesen az ajtót előtte becsuktam.
Én is letusoltam, majd a zuhanyból kilépve a mosdókagylóhoz értem és elkezdtem fogatmosni. Miért volt olyan sötét a tekintete? A máskor sötétbarna szempár, most feketén fénylett.
Megrázva a fejemet inkább nem folytattam tovább ezt a gondolatmenetet.
A sötét folyóson lépkedve - már megszoktam mi, hol van - lenyomtam a szobám ajtajának a kilincsét. Felkapcsoltam a villanyt és... és a szívbajt hozta rám az ágyamon felbukkanó test!
- Jézus! Riki! A Szívbajt hoztad rám! Legalább a telefonod képernyője égett volna!
- Bocsesz, lemerültem!
- Huh! Semmi. Töltőd van igaz?
- Aha! Ott van a sarokban, már feltettem.
- Akkor jó - mosolyodtam el végre. Én is feltettem a telefonomat a töltőre, majd a villanyt lekapcsolva odamásztam mellé az ágyba.
- Ma is itt alszol? - kérdeztem a sötétségbe.
- Ha nem nagy gond, akkor itt maradnék. - Engem ugyan nem zavar.
- Nyugodtan maradj.
A sötétbe bámulva meredtem a gondolataimba, míg hirtelen magához nem rántott.
- Aludjunk! Álmos vagyok... - Suttogta a fülembe, de olyan közelről, hogy éreztem a leheletét a fülemen, s tettére kellemes borzongás futott rajtam végig.
Már majdnem elaludtam, miközben ő továbbra is szorosan ölelt magához, de ekkor eszembe jutott még valami.
- Már nem tartasz a babától?
- De igen... - hallottam álmos hangját.
- Akkor... hogy hogy te ölelsz át engem? Nem fordítva kéne?
- Lehet úgy kellene... de attól sokkal jobban félek, hogy elveszíthetlek téged... - a következő pillanatban ő már nem volt ébren, ellenben velem, akinek szíve örült dobogásba kezdett...

Reggel arra ébredtem, hogy a nap áttűz az ablakon és kivilágítja a szememet. Tegnap megint elfelejtettem lehúzni a redőnyömet. Remek!
Ha már így felkeltem, azt csináltam amit mindenki más is tett volna a helyemben...
Gyönyörködtem a mellettem békésen alvó fiúban!
De csak egy egészen picit...
Véletlenül sem addig, amíg meg nem zavarom ezzel az alvását, és az őt bámuló szemeimmel találja magát szemben, amint kinyitja a szemét. Nem.. ilyen nem történt... még véletlenül sem.
Mindenesetre szerencsére nem zavartatta magát.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
Hagytam egy ideig még nyújtózkodni, de mivel én már egy ideje ébren voltam, már eléggé élénk voltam, így megkérdeztem:
- Mit kérsz reggelire?
- Nem tudom... - ült fel álmos fejjel és kócos hajjal. Aranyos!
- Akkor meglepi lesz! - vigyorodtam el, majd a konyhába siettem. A hűtőn egy cetli állt, melyben anya leírta, hogy el kellett mennie dolgozni, nagyon szeret és az ebéd a hűtőben, csak meg kell majd melegíteni - ez a tegnapi maradékot takarja - a reggelit meg oldjuk meg mi magunk. No meg persze az elmaradhatatlan szívecske! :)
Úgy döntöttem palacsintát fogok csinálni. Össze is kevertem gyorsan a hozzávalókat, tej, tojás, liszt, meg a többi...
Beállítottam a kis fency, elektromos tűzhelyünket, beolajoztam a serpenyőt, majd elkezdtem sorba csinálni a palacsintákat.
A végére mondjuk eléggé megfájdult a csuklóm, lehet nem ez volt a legjobb ötletem, de mostmár mindegy...
Riki is lefáradt az emeletről, ám velem ellentétben ő már felöltözve.
- Hm... de jó illatok terjengenek itt!
- Ömm... köszönöm?! Asszem... Ülj le, ez az utolsó darab, utánna ehetünk! - fordultam vissza és dobtam fel a palacsintát.
Elővettem a lehetséges feltéteket, míg Riki egy kérdés nélkül megterített kettőnknek. Olyan kis segítőkész! Látszik, hogy jól nevelték.
- Jó étvágyat!
- Jó étvágyat! - Mondta ő is, én pedig azért kezdtem el izgulni, hogy finomnak fogja-e találni? Az illatát megdicsérte, csak nem lett szar... Ugye?! Addig el sem kezdtem enni, ameddig nem láttam bekapni az első falatot.
- Te nem eszel? - nézett rám kérdőn miután lenyelte.
- De igen, csak... finom lett?
- Nagyon! Bár te csináltad, akkor csak nem lehet rossz! Finom és édes! Pont, mint a gazdája! - A végét nem értettem... megint! De az eleje is éppen elég volt, ahoz, hogy belepiruljak mondatába. Édes kis mosolya, pedig csak hab volt a tortán.
Inkább én is elkezdtem enni és ő is folytatta.
Reggeli után felálltam készen az elmosogatáshoz (hiába van mosogatógépünk, azért 2 tányérért, meg pár evőeszközért nem fogunk annyi vizet elhasználni), de Riki kivette a kezemből a szivacsot.
- Tényleg azt hitted, hogy hagyom, hogy elmosogass, amikor fáj a csuklód? Láttam ám, hogy összetorzult az arcod, amikor feldobtad a palacsintát! Majd én elmosogatok, addig te találd ki a mai programot. - Zavartan hagytam ott. Esküszöm, hogy csak egy egészen picikét rezzent meg az arcom! Hogy vehette észre?