□4■

308 25 1
                                    

Mikor meggyőződtem róla, hogy a kisebb biztosan alszik, legjobb barátom felé fordultam.
- Miért választasz horrort, ha úgy is félsz tőle? Ráadásul nézd meg szegény Rikit! Láthatóan félt... Ez a te hibád! - néztem rá mérgesen - Így is átjött ma éjszaka, szerinted ezek után fog tudni egyedül aludni?!
- Valószínűleg nem, de... ne tegyél úgy, mint ha te ezt bánnád!
- Nem is teszek úgy...
- Dehogynem! Mellesleg... és értem ki aggódik, hogy hogy fogok ma éjszaka aludni? - Kérdezte sértődötten.
- Sunoo! Te választottad a filmet! - Nevettem fel halkan. Nem akartam felébreszteni...
- Ez igaz, de akkor is! Engem ismersz 13 és fél éve, őt meg csak tegnap óta! Jobb volt, amíg mindketten szinglik voltunk... A szerelem tényleg elveszi az ember eszét! - Durcázott be. Jesszus, mint egy 5 éves!
- Tudtommal még mindketten szinglik vagyunk...
- Hát én is azt hittem eddig, de VALAKINEK el csavarták a fejét!
- Sunoo, mint mondtad csak tegnap ismertem meg...
- Az nem jelent semmit! - forgatta meg a szemét - Már többet beszéltél vele, mint az osztálytársaiddal együtt véve, az eddigi 3 év alatt... Még Jake-ékkel is csak 3 hónap után tudtál fesztelenül kommunikálni! - Mutatott rá a tényekre.
- Mert vele más...
- Pontosan erről beszélek! Ahogy tegnap említetted, nem tudhatjuk a sexualitásodat. Lehet te is meleg vagy. Vagy bisex vagy pán. - Csendd. Nem tetszik úgy nekem. Igaz ha azt mondaná próbáljuk, meg habozás nélkül mondanék igent, de ez akkos sem.... biztos csak azért, mert ki vagyok éhezve egy kapcsolatra.
- Na kelltsd fel a babádat, lassan indulni kéne! - Csapta össze a tenyerét. Szemet forgattam érdekes megfogalmazására, ám kérésének eleget téve kelltegetni kezdtem.
- Riki! - kezdtem simogatni arcát, mire lassan ébredezni kezdett.
- Hyung? - Nézett rám álmosan.
- Lassan indulunk a városba...
Csak lassú bólogatásra tellett tőle. Mégegyszer megdörzsölte a szemét, majd rá tért a lényegre.
- Mit fogunk csinálni?
- Elsétálunk az iskoláig, ahova mi gyakran gyalog járunk, Sunoo közelebb lakik, kb fél úton az iskola és köztünk, na de lényeg a lényeg nagyjából egy 15-20 perces séta. Onnan még 5 perc és elérjük a belvárost, ahol nem tudom mi csinálunk, beülünk valahova, vagy nem tudom, aztán haza jövünk busszal, hogy gyalog és tömegközlekedéssel is tisztában legyél az útvonallal.
- Huha!
- Ja és eljönnek a barátaink is, mert ők is kíváncsiak rád. Mindegyik idősebb nálunk, 3-an idén, 1 tavaly ballagott közüllük.
- Oh, Istenem! Mit vétettem?
- Ha? - Néztem rá kérdőn, de aztán eszembe jutott még valami. - Ja és Jay hyung beszél japánul. - Erre szemmel láthatóan felcsillant a szeme.

- Na, akkor induljunk! - álltam fel a kanapéról, miután drága barátom is visszatért köreinkbe.
Összeszedtük magunkat, majd indulhattunk is.
18 óra környékén járhatott, ami annyit tesz még világos volt, de ez a fény rohamosan csökkent. Najó, azért annyira nem. De mire hazaértünk már sötét volt, azonban addig még történt 1-2 dolog...
- Jake hyung azt mondta a sulinál találkozzunk, ők már ott vannak! - ugrabugrándozott Sunoo.
- Ő koreai? - Kérdezte Riki.
- Igen, de 14 éves koráig a családjával Ausztráliában éltek. Meg Jay hyung is koreai, de ő meg Amerikában élt kinnt pár évet. Rájuk ragadtak a külföldi neveik, de mindketten tökéletesen beszélnek koreaiul.
- Ahaa.
- Jujj, de várom már! - pörgött továbbra is Sunoo - Olyan régen voltunk már mind a 6-an együtt!
- Igaz is, gyakran találkoztunk, de 1-2 ember mindig hiányzott. - Értettem egyet.
- Sunghoon hyung! - Kiálltotta Sunoo, majd elkezdett futni felé és a szó szoros értelmében ráugrott, mire mindketten eldőltek. Nevetve sétáltam oda hozzájuk nyomomban Rikivel.
- Sziasztok! - Köszöntem nekik én is mosolyogva.
- Sziasztok! - Hallottam mögülem Riki hangját is. Hm... azt hittem félénkebb lesz, de nem. Most pont olyan magabiztos, mint amikor megismertem. Fura ez a kor... egyik pillanatban egy kisgyerek, a másikban már egy kibaszott férfi. - Nishimura Riki vagyok. - Hajolt meg előttük.
- Shim Jaeyoon. - Mosolygott Jake majd sorban a többiek is bemutatkoztak.
- Lee Heeseung.
- Park Sunghoon.
- Park Jongseong. Örülök, hogy megismerhetlek. - Komolyan... el kéne kezdenem japánul tanulni.
Miután mindenki köszöt mindenkinek lassan elkezdtünk sétálni. Bár elég hangos társaság voltunk, nyár lévén még egy csomó más ember volt kisebb-nagyobb csoportokban az utcán, nem nagyon tűntünk ki a tömegből.
A többiek össze-vissza beszélgetéstét hallgattam mosolyogva, miközben csendben sétáltam mögöttük oldalamon Rikivel, aki viszont nagyban beszélgetett Jay hyunggal.
- Hány éves vagy?
- Hát Koreában nem tudom, sosem értettem a számolásotokat, de Japánban decemberben leszek 17.
- Mit foglalkoznak a szüleid?
- Egy híres cég vezérigazgatói. Azért is küldtek ki, mert nekik Amerikába kellett repülniük.
- Hmm, akkor gondolom ti is gazdagok vagytok. Legalábbi ezt mutatja a kezeden lévő óra.
- Tény, hogy nem állunk rosszul, de ha jól látom a te helyzeted is hasonló lehet...
- Nem tagadok semmit! - Tette fel a kezeit Jay hyung nevetve. Egy részről boldog voltam, mert jó volt látni, hogy milyen jól elvannak, ráadásul hallani lehetett mennyivel komfortosabban beszél Riki. Más részről viszont zavart, hogy egy szót sem értettem és majd szétvetette az oldalamat a kíváncsiság.
- Vannak testvéreid?
- Van egy nővérem.
- És ő vele mi lett?
- Őt Kínába küldték a szüleink.
Érezhettem volna magamat egyedül, hisz rajtam kívül mindenki beszélgetett valakivel, de megvoltam. Örültem, hogy Riki és Jongseong hyung láthatóan megtalálták a közös hangot, hisz társalgásuk egy idő után egyre élénkebbé vállt. Néha átválltottak koreaira a többieket is bevonva ezzel a társalgásba.
Csavarogtunk az utcákon közben láttam, ahogy mutogatják társaságunk legkisebb tagjának, hogy mi micsoda.
Egyszercsak Riki lelassított, majd hagyta, hogy mellé érjek.
- Minden rendben hyung? Olyan szótlan vagy! - Nézett rám aggódva.
- Persze, minden rendben - majd kissé elgondolkoztam - bár azt hiszem egy csöppet éhes vagyok! - Mosolyogtam rá.
- Akkor jó! - mosolyodott el ő is majd Jay hyunghoz sietett előre.
Összeráncolt szemöldökkel néztem felé, nem egészen értettem tettét.
Ám nem sokára erre is fény derült.

Jay hyung és Riki vezetésével mindenki besétált egy étterembe. Cseppet fancy volt. Ajjaj! Mennyibe fog ez kerülni nekem?
Mondjuk mit is várok, ha Jongseong megy be először, persze, hogy egy ilyen helyet választ. A gazdag segge nem alacsonyodik le a szintünkre. Jó, ezt nem úgy kell érteni, de tény, hogy inkább meghív mindannyiunkat, mint, hogy egy olcsó helyen együnk.

Riki ült az asztak egyik felének szélén, mellette Jake és Sunghoon. Vele szemben pedig Jay, mellette én, Sunoo és Heeseung.
Érdeklődve szemléltem az étlapot. Hűha! Tényleg nem egy olcsó hely... Csak egy előétel 11500 won...
- Uram ön mit szeretne? - Kérdezte tőlem a pincér, mikor rajtam kívűl már mindenki leadta a rendelését. Nem arról van szó, hogy csórók vagyunk, csupán anya inkább megveszi nekem a dolgokat és nem szereti ha pénzzel mászkálok vagy ilyesmi. A kártyámat is csak az engedélyével használhatom, így általában kpban fizetek, ami meg egy ilyen helyen nem ér túl sokat - Ha a számla miatt tetszik aggódni, az úrfi már előre elrendezte. - Tette hozzá. Na hát így már mindjárt könnyebb, bár kicsit sajnáltam, hogy megint más pénzéből élek...
- Nos ez esetben lesz egy... - így heten elég sok dolgot kértünk, de megérte, még azt mondom a pénzt is, mert nagyon finom volt.
Immáron jóllakottan léptünk ki az étterem ajtaján.
- Köszönjük Jay hyung! - Kezdtünk bele, de megdöbbentő fordulat következett.
- Még is mit?
- Jajj, ne szerénykedj hyung, köszönjük, hogy megint rendezted a társaság számláját! - Szólt Jake.
- De hát most nem én hívtalak meg titeket! - tette fel a kezeit védekezően - Ma én magam is vendég volt, amit hálásan köszönök... Rikinek! - Mosolygott rá egy kis hatásszünet után.

Hogy mii??? A srác komolyan meghívott nem csak engem, hanem az egész baráti körömet is, úgy, hogy még nincs 48 órája sem, hogy megismert?!
Igaz kicsit kellemetlenül éreztem magamat, de....
Szívemet még is melegség árasztotta el. Valahogy... elképesztően aranyos gesztusnak találtam és... és éreztem, hogy elpirulok. Ez olyan, mintha...
Mindenki ledöbbent  majd szinkronban kezdtek rá.
- Köszi Riki!
- Nagyon köszönjük!
Riki csak mosolyogva fogadta köszöneteket.

Elsétáltunk egy közeli buszmegállóig, majd miután mindenki könnyes búcsút vett egymástól, ki-ki felszállt a saját maga kis buszára.
5 perc alatt teljesen elfogytunk és már csak Riki meg én maradtunk, akiknek viszont volt még 10 perce a busz előtt.
Így estére jócskán lehűlt az idő, egy enhye fuvallattol is már dideregve megborzongtam.
Riki, akinek a pólója fölött volt egy plusz ing, egy szó nélkül levette, majd rám adta.
- Én nem fázom hyung, de te láthatóan dideregsz, nehogy megfázzál itt nekem! - Hangja gondoskodó volt és én hirtelen már nem is fáztam...
Mikor éppen nem figyelt, megpróbáltam minnél kultúráltabban beleszagol... ah, kit akarok átverni? Behunyt szemekkel szívtam magamba ingjének illatát, mely csak árasztotta magából a  tulajdonosát körüllengő aromáját.
Lehet kissé hosszúra sikeredett ez a folyamat, ugyanis amikor kinyitottam a szememet, Riki már mellettem állva nézett rám. Próbálta elrejteni vigyorát, de a szája sarkában mosoly bújkált, szemei meg csak úgy ragyogtak.
Ekkor azonban megjött a buszt, ezzel megmentve engem a kínos szituáció elől. Sosem voltam még ennyire hálás, mert pont megjött a busz...
Megvettük a jegyeket, majd helyetfoglaltunk az utolsó ajtó előtti két személyes ülőhelyen. Mindketten elég álmosak voltunk már, és bár próbáltam tartani magamat, de egy idő után a vállára hajtottam a fejemet. Felém eső karját átbújtatta a fejem alatt, majd kézfejével a hajamat kezdte el birizgálni.
- Élvezed? - kérdeztem lehunyt szemmel 'Mert én igen!'
- Őszintén? Nagyon... De amúgy... nem most kellett volna leszállnunk?
- Mi?! - szemeim rögtön kinyíltak és ijedten kaptam tekintetemet a megállókat jelző kis tv-re - Basszus! De.... Na mindegy mostmár, egy megállóval többet fogunk gyalogolni. - Mondtam beletörődve.
Megnyomtam a leszállást jelző gombot, majd amikor elértük a megállót nyíltak az ajtók és mi újra a szabadban voltunk.
Azóta méghidegebb lett, ezért sietős léptekkel indultunk hazafelé. Az elején lehetett vagy egy méter közöttünk ám ez a távolság egyrecsak csökkent. 50 cm, 20 cm...
- Hyung! - Éreztem, hogy zavarja valami.
- Baj van?
- Nem... vagyis... megfoghatom a kezedet? A film...
Kissé össze-vissza beszélte, de értettem a lényeget. Válasz nélkül hagyva kulcsoltam össze kezeinket. Az enyémnél jóval nagyobb tenyere összeért, az én hideg, apró kezemmel. Ő kért segítséget, mégis, mintha csak nekem lenne rá szükségem.
Valahol így is volt...
Vágytam a törődésére, a figyelmére. Szükségem volt rá.

"Egyszer minden jónak vége szakad!" Szokták mondani és milyen igaz! Hazaértünk és a bejárati ajtónál állva kissé csalódottan engedtem el a kezét...

Pillangók vannak a gyomromban... [Wonki ff.]Where stories live. Discover now