Hibátlan

7. Fejezet

Vivien szemszöge

Másnap nem voltak óráim, és futni sem volt túl sok kedvem, így kivételesen sokáig aludtam. Már üres volt a lakás mikor kibújtam az ágyamból, és kimozdultam a szobámból. Feldobott a tény, miszerint egyes-egyedül vagyok az albérletben. Igazából az sem zavarna ha egyedül laknék, de nem akarom, hogy anyáméknak még több pénzt kelljen adniuk. Így is éppen eléggé zavaró számomra, hogy nem a saját keresetemből tartom el magamat. 

Boldogan, és kipihenten ültem ki az erkélyre kezemben egy bögre kávéval. Miután azt elfogyasztottam magamhoz vettem némi kaját reggeli gyanánt és a laptopomon elindítottam egy sorozatot. Úgy éreztem még az időjárás is mellettem áll, hiszen kellemesen lengedezett a szél, mégis tűzött a nap. Talán a mai napomat teljes egészében az erkélyen töltöm. 

Pár órával később azonban úton voltam Noémiékhez, hiszen a lány időközben felhívott azzal a kéréssel, hogy menjek át. Én pedig boldogan mondtam igent barátnőm kérésére. Noémi tárt karokkal fogadott, és nem sokkal ezután már egy társasjáték fölött görnyedtünk a szőnyegen. Társaságunk egy üveg bor volt, később pedig Milán is csatlakozott, Noémi pár évvel idősebb bátyja. A kissé bozontos, vállig érő hajú fiú velünk szembe telepedett le. 

Rengeteget nevettünk, és az igazat megvallva rég nem éreztem magamat ilyen jól. A testvérpár együtt iszonyatosan viccesnek bizonyult, és tagadhatatlanul gyorsan elrepült velük az idő. 

Valamivel később aztán Noémi jelezte, hogy épp elég bort ívott ahhoz, hogy meg kelljen látogatni a mosdót. Így hát boldogan útjára engedtük a lányt, ami mindaddig mókásnak bizonyult, még nem konstatáltam a tényt, miszerint egyedül hagy a testvérével. 

Zavarban voltam, így hát szótlanul imádkoztam, hogy Noémi mihamarabb vissza érjen. De ami azt illeti kinézem belőle, hogy szándékosan húzza az időt, hogy kettesben legyünk Milánnal.

– Mióta ismeritek egymást Noémivel? - törte meg végül a csendet a mindig vidám srác

Talán ez a családjukban ragályos, gondoltam. Elvégre Noémi is egyfolytában tolja a hülyeségeit, és folyamat vigyorog. De feleslegesen szórakoztam jót ezen a gondolaton, ha még csak rá sem merek nézni a fiúra. 

– Öhm... Két éve. - piszkáltam a szőnyeget – Mikor elkezdtük az egyetemet. 

– És elviseled azóta? - nevetett

– Hát aha. - néztem rá lassan, apró mosollyal az arcomon

– Minden tiszteletem, én szerintem azóta őszülök, hogy megszületett. 

Szám szélesebb mosolyra húzódott, de zavaromban még mindig a szőnyeget piszkáltam. 

– De tényleg, nem viccelek. Itt van is egy ősz hajszálam. - mutatott poénkodva a füle mögé – Csak nem látod, mert épp takarásban van. 

Kuncogni kezdtem, miközben a fiú világos barna fürtjeit pásztáztam, és valami egészen szokatlan melegség járta át a testem, mikor tekintetünk találkozott. 

– Na, miről maradtam le? - jelent meg hirtelen Noémi

Eléggé jókedvűnek tűnt, és gyanítom ez nem csak a bor hatása. Miután vissza tért, azon nyomban rá néztem, ezáltal véget vetettem a köztem és Milán közt kialakult szemkontaktusnak. 

Rebeka szemszöge

– Terhes. 

– Mi? - néztem rá elkerekedett szemekkel Rolandra