Hibátlan

9. Fejezet

Rebeka szemszöge

Az ajtaján kopogtattam, egyre csak dörömböltem de nem jött válasz. Ideges voltam, és türelmetlen, azt akartam mihamarabb ajtót nyisson. Végül mikor újból felemeltem ökölbe szorított ujjaim, a bejárati ajtó kitárult. A termetes, borostás férfi kérdőn rám nézett. Való igaz, rég jártam már nála, biztosan nem számított az érkezésemre.

– Mit csinálsz itt késő délután? - kérdezte Norbi

– Be... Be kell mennem.

– Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? - meredt rám szúrós tekintettel

– Be kell engedned. - azzal arrébb tolva a férfit besiettem

– Kérlek... Zita itthon van.

Bent idegesen körülnéztem, majd beljebb sétálva a házban egy kanapén helyet foglaltam. Lábam szüntelenül járt még ülve is.

– Mit csináltál? - sétált elém Norbi

– Semmit. - néztem rá egy pillanatra, de szinte azonnal el is kaptam a tekintetemet – Még semmit.

– Örülnék neki ha ez így is maradna.

Nem feleltem csak feszülten ide-oda cikáztak a szemeim.

– Tegnap történt valami? - ült le kimért tempóban mellém a férfi

Ránéztem, de meg sem tudtam szólalna. Mintha valami belülről fojtogatott volna. Egy ponton a sírás is kínkeservesen utat akart magának törni. Végül aztán felül kerekedtem rajta, és szótlanul Norbi vállára hajtottam a fejemet. Egy darabig csak ott ültünk, mozdulatlanul. Olyan volt az egész mint akkoriban. A démonaimmal küzdök, míg Norbi lelki támaszt nyújt nekem.

– Mi történik itt? - jelent meg Zita az ajtóban

A férfi felesége előbb talán nem értette mi az aminek most szemtanúja, végül aztán aggódó pillantásokat vetett rám, és közelebb sétált.

– Hiszen te remegsz.

Vivien szemszöge

Nem sokkal később, miután Adélnak átnyújtottam egy bögre kávét még szóba elegyedtünk. Majd azt követően, hogy elfogyasztotta az italt, távozott. Ezzel egyidejűleg egyedül hagyott engem Milán társaságában. A fiú semmit sem tudott hozzá fűzni a hallottakhoz, így szótlanul engem, és a váratlanul felbukkanó Adélt hallgatta.

Nem tudtam, hogy ezek után mihez kezdhetnék, az új információkkal a kezemben, melyeket Rebekáról megtudtam. Le voltam döbbenve, nem is sejtettem, hogy az a lány, aki ennyire tudja élvezni az életet, ilyen szörnyű múlttal rendelkezik. Úgy éreztem tennem kell valamit, hogy nem ülhetek itthon ölbe tett kézzel, de Adél világosan elmondta, hogy ne avatkozzak bele, és üljek itthon türelmesen. Mégis erőteljes késztetést éreztem arra, hogy igenis közbeavatkozzak. Mindig is ilyen voltam, igyekeztem minden körülöttem lévő embernek segíteni, bármibe is keveredett az illető. 

– Hát ez... Ez nem volt semmi. 

Lassan a hang irányába fordultam, és szótlanul az étkezőasztalnál ülő Milánra pillantottam. Nem igazán voltam már abban biztos, hogy szükségem van Milán társaságára. Egyedül akartam lenni, és emészteni mindazt amit nemrégiben megtudtam Rebekáról. De a fiú vette a fáradtságot, és átjött hozzám. Főzött nekem, ezek után nem küldhetem csak úgy el. 

Nagy levegőt vettem, és az elkészült, addigra már kihűlt ételre pillantottam. 

– Együnk.