Élő földek II - Ƒelebarátok

Kilencedik fejezet. Emlék és érzelem heve

Partium zaklatottan ébredt meg. Legelsőnek az idegen fekhely és a tágas hálószoba tudatosult benne, aztán jutott csak eszébe, hogy nem otthon van, hanem a parlament egyik vendégeknek fenntartott lakosztályában, ahol a múlt este Románia elszállásolta őket.

A régió ásított, majd felült az ágyban, és térdét ölelve hegyezte a fülét. A szomszédos szobából származó hangokból ítélve ő volt az egyetlen, aki nem állt még talpra. Kidugta a lábát a takaró alól, és elsétált az ablakig. Megragadta a bársonyfüggönyt, majd egy gyors mozdulattal félrerántotta. Rögtön szemkápráztató fehérséggel telt be az egész szoba. Az égből úgy hullottak a megtermett hópelyhek, mint párnából a tollu, mikor szétrázzák. Az ablakpárkánytól a távoli horizonton ücsörgő tömbházakig mindent belepett. Partium szíve dobott egy vidám szaltót, ahogyan általában a gyermekeknek szokott, valahányszor arra ébrednek, hogy éjjel leesett a hó. Ahogy ott állt az ablak előtt, valaki benyitott a szobába és kedvesen megszólította.

– Szia, Parti. Jól aludtál?

– Ráfoghatjuk – rekegte Partium a választ, elvégre alig pár perce ébredt, még nem volt topformában. Megfordult, és átkarolta a testvérrégiót.

– Van valami baj? – kérdezte Erdély, a hangjában egy árnyalatnyi aggodalommal.

– Nincs semmi... Csak meg akartalak ölelni – mondta Partium, talán azért, mert abban a pillanatban ő volt számára a legismerősebb a környezetében. Erdély egy puszit nyomott Partium csíkos arcára.

– Menj, készülj el, a srácokkal várni fogunk.

Partium a fürdőbe ment, hogy szalonképessé tegye magát. A fésű elakadt néhányszor, míg sikerült végighúzza a haján. Utána a homloka fölé csatolta a bretonját. Öt percbe se telt, már készen állt indulni Románia elé, ahogyan tegnap megbeszélték. Csak épp a reggeli koffeint hiányolta a szervezete.

Korábban füllentett Erdélynek. Az ölelés bár őszinte volt, egy gondolat nem hagyta nyugton, már tegnap óta, ami azt illeti. És a folyosókon menet újból teherként nehezedett a vállára, csak nem tudta, mikor lenne a megfelelő idő előhozakodni vele...

Időközben megmászták az ország lakrészéhez vezető lépcsőket. A négyes megtorpant az ajtó előtt, bentről ugyanis nagy zajongás hallatszott. Zavartan összenéztek, hogy vajon ki lesz az, aki bekotnyeleskedik. Egy kis teketóriázás után Bánság vette a bátorságot.

Nem mindennapi látvány tárult eléjük. Az iroda majdhogynem tótágast állt. A vitrines szekrény - amiben egyebek mellett egy üvegbúra alatt pihent az ország szemkendője - tárva nyitva volt, a földön papír és könyvek hevertek halomban, az íróasztalon szintén. Végül, de nem utolsó sorban, Románia az egyik sarokban térdelt a padlón.

– Hát itt szélvihar vonult végig? – nevetett fel önkéntelenül Székely, látva az összevisszaságot, amibe ők nemes egyszerűséggel besétáltak.

– Dá! Nagy szélvihar, ami Áureliu névre hallgat! – vágott vissza az ország, aki közel sem találta a dolgot olyan szórakoztatónak. A két keze a címer szárnyait szorosan fogta a földhöz.

– Mi történt vele? – sietett oda Erdély segíteni.

– Nemrég kezdett tombolni, majdnem leszedte rólam a ruhát! El nem tudom képzelni, mi baja van! – állt elő a sánta magyarázattal Románia.

Egy jó percig hangzavar volt, míg Aureliut és egymást próbálták túlharsogni. Mire sikerült rendet csinálni, mindenki energiája jócskán meg lett csapolva. A lármára többek között Ilfov, Munténia és egy-két civil nyugtalan képe bukkant fel a bejáratnál.