Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizenötödik fejezet. Egy fergeteges nap

„Az ember nagyra törekvő lény. Attól kezdve, hogy először szemet vetett az égig érő hegyre, a végtelensok csillagra, a vizek felett tomboló viharra. Amióta elkezdett azon gondolkodni, hogy mi lehet mindezeken túl, és rácsodálkozott a létezés megfoghatatlanságára. Ez a magáról valamit gondoló ember szembetalálkozott a fenségessel. Ám a lesújtó nagyság teher és ítélőbíró helyett ösztökélő és támogató társsá lett számára, inspirációvá, hogy alkosson ő is ékeset és magasztosat, hogy majd saját keze munkájára is rácsodálkozhasson..."

Az egykori filozófia professzora szavai voltak ezek. Mosolyogva idézte fel, miközben átlépte az Alsóház küszöbét. Nem egyedül - több százan voltak, de még tömegként is eltörpültek és majdhogynem elvesztek a hatalmas, akantusz leveles oszlopokon nyugvó üvegdóm alatt. A nap sugarait megtörő kupola briliáns fénnyel árasztotta el a ház minden sarkát. Az ülésterem formája és berendezése amfiteátrumra hasonlított, a falakon körös-körül páholyok sorakoztak, akár egy színházban, csillárokkal, igényes fafaragásokkal, rózsaablakokkal és domborművekkel díszítve. Padok és párnás székek sorai tekintetet bevonzó módon állták körbe a színpadra emlékeztető szónokemelvényt, amit az állami védjegy arany mása vigyázott a magasból. Titus közel sem először látta mindezt, mégis izgatottan és alázatos csodálattal mérte fel ezt a hétköznapit jócskán túlszárnyaló környezetet, majd maroknyi párttársára pillantott, akik vele együtt helyet kaptak a leendő képviselők soraiban. A melle dagadt a büszkeségtől, amint egymást vállon veregették. Pár perc alatt lassan minden jelenlevő elhelyezkedett.

A ceremónia kezdetét vette. Felzendült egy ismerős dallam első üteme, mire mindnyájan azonnal felálltak. Egy nagyjából két tucat emberből álló menet vonult be a terembe, és egyenként helyet foglaltak elől a főhelyeken. Őket követte egy második, valamivel kisebb kíséret, aminek az élén Románia haladt, vállán a címerállattal. Ő is elsétált az emelvényhez, és mire a zene elhallgatott, leült egy külön neki szánt székbe.

Az államfő - egy idősebb, zömök férfi - a szószék mögé lépett és hosszú beszédbe kezdett. Köszöntést mondott, idézte a törvények cikkelyeit és egyéb száraz, protokoll-követelte dolgokat.

Titus rendületlenül Románián tartotta a szemét. Remélte, hogy talán kiszúrja őt, ám egy adott pillanatban ráébredt, hogy ekkora tömegből elég valószínűtlen. Aztán épp mielőtt felhagyott volna az igézéssel, mintha egy unott szemforgatást vélt volna észrevenni az ország arcán. Áh, egy in medias res támogató! Titus hamar köhintett, nehogy bárki azt higgye, hogy a beszéd felettébb komoly tartalmát találta mulatságosnak. De tetszik vagy sem, ezt most végig kell ülniük.

Egy vontatott negyedóra múlva az egyik főhelyről végre felállt egy nő, és kisebb-nagyobb szünetekkel neveket kezdett felolvasni. A szünetek alatt egyenként kimentek a nevekre hallgató egyének...

– Szólítom Titus Neauát, hogy az Isten, az Állam és a nép színe előtt tegye le esküjét!

Titus felkapta a fejét. Ő volt soron. Felkelt a padból. Csak ekkor tudatosult benne, hogy mennyire kavarog a gyomra. Még hogy beszélni, még abba sem volt biztos, hogy nem esik össze az idegtől félúton! Mély levegő. Ezt a meghatározó percet nem szabad elszalasztani. Folytatta az utat, egyik lépés jött a másik után. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő sétával a háta mögött, felnézett.

Előtte a szószéken állt egy fekete könyv biztos emlékeztetőül, hogy a következő szavak nagy súllyal fognak bírni. A férfi nyelt egyet, a kemény, enyhén langyos borítóhoz simította a tenyerét, és fennhangon szólt:

– Én, Titus Neaua, hűséget esküszöm hazámnak, Romániának – egy röpke oldalpillantást vetett az országra, majd folytatta felbátorodva – Megesküszöm, hogy minden erőmet és tudásomat a román nép lelki és anyagi jólétére fordítom. Tiszteletben tartom az Alkotmányt és az ország törvényeit. Védelmezem a demokráciát, a polgárok jogait és alapvető szabadságjogait, a szuverenitást, a függetlenséget és Románia területi integritását és egységét. Isten engem úgy segéljen!