Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizedik fejezet. Tündérország

Egy sürgősséget éreztető, vinnyogó hangtól kísérve felvillant a fő kijelző. A szemközti oldalon, egy Szent György kereszttel díszített ábrázatú személy felugrott a helyéről, menet közben megbillentve egy csészét, amiből eddig a pillanatig nagy hozzáértéssel szürcsölgetett. A gőzölgő fekete tea kiborult az asztalra, onnan pedig sebesen a föld felé vette az irányt.

– A véres pokol...! – mordult fel a térség. A nadrágzsebéből előhúzott egy keszkenőt, amivel hamar elállta a folyadék útját, majd visszakapta a tekintetét a monitoron lüktető foltra.

– Englánd, azonnali helyzetjelentést! – hangzott a parancs.

A brit ország megpördült a tengelye körül. Ausztria volt a tekintélyes hang gazdája, bár a megszokott gavalléros magatartását ezalkalommal aláásta az erős zihálása. Nyilván futott idáig.

– Riasztás érkezett a kontinens Kárpát-Urál-közi szektorából, greenwichi középidő szerint pontosan kilenc óra ötvenegy perckor.

– Kelet-Európa már megint? Mi a fenét művelnek ezek? – forgatta meg ingerülten a fekete szemeit Ausztria. – Előbb Ungarn, most meg ez. Nekem is pont ezen a héten kellett szolgálatos legyek...

Anglia nem felelt az utóbbi, félhangon mormolt megjegyzésre, csak közelebb lépett a kijelzőhöz, és két ujja egy mozdulatával belenagyított a kép jobb oldalába. Ausztria elcsodálkozva megemelte a szemöldökét, majd egy amolyan "te is azt látod, amit én?" pillantást vetett a másikra.

– Hm... – komolyodott el. – Megyek, megüzenem a vezetőségnek, hogy vörös kód van. Te pedig haladéktalanul küldj ki egy csapatot a színhelyre. Olyan térségek legyenek, akik jártasok az efféle területen. Mihamarabb derítsék ki, hogyan történt.

– Máris intézkedem – bólintott Anglia.

✧ ✧ ✧

Magyarország egy gyengéd jelenlétet érzett közeledni hozzá. Melegség és biztonság lengték körül. Kellemes volt, sőt, olyannyira tökéletes, hogy Magyar teljes lénye belekapaszkodott, és nem akarta elengedni. Örökké maradni szeretett volna, megpihenni itt, ahol soha többé nem borzonghat meg sem a hidegtől, sem a félelemtől. Bár ne érne soha véget.

– Hon...

Meghallotta a hangot, ami szólt valahonnan. De nem akarta hallani. Mit neki a világon vagy azon túl bármi más? Azt kívánta, némuljon el. A szólongatás azonban nem hagyott alá. Minél jobban próbálta az ország befogni a fülét, annál hangosabb lett. Most már nem csak a visszhang ért el hozzá, de közvetlenül a fejében hallotta. A korábban tökéletesnek ítélt melegség taszítóvá és rémisztővé vált, mint a kezdet és vég nélküli semmi, amit lehetetlen felmérni, ami az őrületbe kergeti azt, aki mégis megpróbálja.

– Kérlek... térj magadhoz!

Egy egyszerű fohász volt. Végre megértette, mit jelent. Nem maradhat tovább. Valakinek szüksége van rá. Valakinek, aki önmagánál ezerszer méltóbb a szeretetére. Nem hagyhatja cserben!

A láthatatlant tér és idő váltották fel. Magyarország rohamos köhögésben tört ki, ami enyhítette a mellkasába beszorult fojtó érzést. Az eddig szorosra zárt szemhéja lassan engedett neki. A látásérzékét szolgájává tudta tenni.

– Óh, hála az égnek!

Alig vette ismét birtokába a szemeit, egy fehér-kék-zöld foltegyüttes töltötte be az egész látókörét. Az ország nagy levegőt vett, míg lefutott az agyában a világ milyensége. A padlón volt hanyatt, fölé hajolva pedig egy remegő személy szorongatta.