Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizenkettedik fejezet. Randevú

Amint kibújt a négy fal közül, egy vad, fagyszagú széllökés belekapott a hajába, és össze-vissza kezdte hintáztatni a válla és a nyaka körül. A régió serényen begombolta magán a burgundivörös gyapjúkardigánt, amit viselt, majd felmérte a rég nem látott terepet. Az Országház tetőszerkezete és homlokzata között állt, valahol a könyvtár felett, egy keskeny, a fal irányát hosszan követő, balkonszerű helyen. Hegyes kőtornyocskák és masszív, korlátként szolgáló díszpárkányok szegélyezték, és egyben el is bújtatták a Duna-part gyöngyét odalentről figyelő szemek elől. Nagyon kevesen tudtak az épületnek ezen részéről, és még kevesebben látogatták.

Pannónia a melle elé fonta a kezét, és tétován észak felé fordult. Évekig tudatosan elkerülte ezt a helyet. A mai nap beköszöntéig nem is szándékozott többé visszatérni. Sok kedves perc és két közeli barát emléke fűzte ide. De időközben el kellett menniük... és egyedül a közös búvóhely már nem volt az igazi. Nem tért vissza ide a sok emlék közé, nem akarta, hogy fájjon. De most más a helyzet. Ezúttal valaki számít rá, hogy eljön.

Pár másodpercig még támasztotta a falat és hallgatta a huzat ismerős, fals csárdását. Végre aztán elég erőt gyűjtött, hogy meginduljon. A szélnek dőlve, egyik kezével ellenzőt tartott az arca elé, és egyenletes tempóval lépdelt a Duna folyásával ellentétes irányba. A sejtése és reménye kisvártatva teljesült. Megtalálta.

Az ország egyenes törökülésben üldögélt a kőpárkány tetején, háttal a magasló nagykupolának. A huzat az ő haját is dobálta, de szemlátomást nem törődött vele, csak ült ott becsukott szemmel, rezzenéstelenül. Pannónia tudatán kívül az ajkába harapott. A korábbi, heves érzelmektől fűtött jelenet után enyhén szólva rendellenesnek érezte ezt a látszólagos mély nyugalmi állapotot. Ugyanakkor egy nagy kő is esett le a szívéről. Fura volt így látni őket... Őt. Nem, a "fura" nem jó szó. Inkább nosztalgikus?

– Hát emlékeztél – hallatszott a süvítő szélben egy épphogy kivehető hang. Erdélyország kinyitotta a szemét, és lassan Pannónia felé fordult. Emez közelebb araszolt hozzá, magában mérlegelve, hogy mit tegyen. Erdélyország válaszul megütögette a balján a párkány rücskös felületét. Megvárta, hogy a régió helyet foglaljon, csak utána kezdett újra beszélni. – Valóban gyönyörű idefönt a panoráma. Igazán jó kis helyet talált nektek Partium annak idején. Rengeteget jártatok ide, te, ő, Felvidék...

Pannónia az alattuk elterülő várost kettészelő folyamra meredt. Olykor-olykor megcsillant rajta az égen vitorlázó felhők mögül kikacsintó nap egy-egy sugara.

– Hogyan szólítsalak? – kérdezte félénken.

– Ahogyan egykoron – jött a válasz. Egy kis szünet után Pannónia ismét megszólalt.

– Jó újra látni téged – mondta, majd az ország arcát kezdte figyelmesebben fürkészni. – A zászlód... megváltozott – tette hozzá egy félmosollyal.

Erdélyország a kézfejével ösztönösen végigsimította az állkapcsa ívét és a kicserepesedett ajkát.

– Sok minden más is...

– Jól vagy? – ráncolta össze a homlokát Pannónia.

– Te jártál már úgy – kezdte reszelő hangon az ország. –, hogy reáismertél olyan dolgokra, amiket a saját szemeddel még soha nem láttál? Álmodtál már valami lehetetlent, ám mikor fölébredtél, ugyanazt tapasztaltad újra? Meg tudnál állapodni, hogy valóság-e, amit látsz, vagy ismét álmodol-e?

Pannónia nyelt egyet. Tisztában volt az örökölt tapasztalat és az örökbefogadott emlék fogalmával, valamiért mégis mindig kirázta a hideg, amikor élő példával szembesült. A rangidős folytatta: