Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizenhetedik fejezet. Patthelyzet

A rézkilincs nyelve kihátrált a falból. Románia a jellegzetes kattanás hallatán felszegte a fejét. Nyílt is az ajtó nemsokára. Egy jólöltözött ember lépett be rajta, kezében kétujjnyi hivatalos papír. Kézrázással köszöntötte az időközben felemelkedett országot. Emez viszonozta az üdvözletet, amivel le is zárult a bájcsevegés. Helyette rátértek a találkozó témájára.

– Íme, a kormányprogram – nyújtotta át a férfi a papírokat. Az ország átvette a terhet, és máris nekiállt megvizsgálni a leendő kabinet összetételét.

– Maradj, míg elolvasom – szólt a már távozni készülő civilnek.

– Ahogy óhajtja...? – A miniszterelnök zavartan, ám készségesen eleget tett a kérésnek. Leült Romániával szembe, és csendben nézte, ahogy a szeme ide-oda cikázik, majd a keze lapot hajt, s újra meg újra elismétli a mozdulatokat - mindezt szinte emberfeletti sebességgel. Furcsának tűnhet olyan előtt, aki még sosem látott olvasó térséget közelről. De ilyenek ők, akik régóta élnek. Egy idő után elvész az írott szavak hatalma felettük, és alig egy pillantással megbirkóznak a legbonyolultabb szöveggel...

– Hm – fújt ki Románia.

– Van valami probléma? – kérdezte a férfi.

Románia elfordította maga elől a papírt, és az egyik miniszterjelölt neve mellé szegezte a mutatóujját.

– Nemzet- és államvédelmi miniszter? Miért pont őt javasoltad?

A kormányfő nem felelt azonnal. Kicsit elidőzött a név fölött, aztán felnézett a kíváncsian pislogó országra.

– Neaua egy értékes ember – mosolyodott el picit. – Megbízható, becsületes és józan. Nem titok, hogy a szívén hordozza népünk sorsát és az országa épségét. Ezekért bármire képes. Alkalmasabb személyt nem tudnék mondani a feladatra.

Románia elismerően bólintott, azzal visszatért gyorsolvasni. Egy-két perc csend után az utolsó oldalhoz ért.

– Jó munkát végeztél – mondta, ahogy a fiókból kiemelt egy pecsétet, és a lap aljára nyomta, jelezve beleegyezését, és hogy nem szándéka vétózni. – Még ma bocsátsd a házak elé.

✧ ✧ ✧

Erdélyország velőt átható csendességre eszmélt. Az elméje még gondolatoktól mentesen, pihekönnyen lebegett a tudatosság rezdületlen vize felett. Ám egy pihe is, akármennyit bukfencezik, előbb vagy utóbb alá kell ereszkedjen a magasból. A felszín lassan közeledett - már alig egy lehelet választotta el tőle. Egyetlen érintés parányi körfodrokat indított útnak. Ezek egyre nagyobb hullámokká nőttek, majd visszacsapódtak.

A térség álmatagon résre nyitotta a szemét. Sötétség fogadta. A feje a párnán pihent, az ablak felé nézve. Még fakó azúrban ásítozott a kora hajnal, a városból felszálló narancssárga fényt pedig úgy verte visszafelé a sűrű havazás, mintha az égbolt lett volna a tiltott paradicsom, az utcalámpák sugara pedig a földhöz láncolt emberiség. Kint tombolt a hóvihar, ám bent kellemes meleg volt, minden teljesen nyugodt. Még a térség is elégedett meglepetéssel mérte fel, hogy jól aludt. Nem gyötörte se lidérc, se látomás. Puha zsibbadás ült a tagjain. Hívogatta, hogy engedje el magát, hadd nőjön újra szárnya, és kövesse őt, a vízből ki, fel oda, ahol minden sokkal elevenebb a valóságnál.

„Úgysincs még talpon senki" gondolta Erdély, azzal lehunyta a szemét, hagyva a puhaságot teljesen hozzásimulni.

Repülni kívánt, és úgy lett. Kirugaszkodott a víz fölé - a szárnya ébenfekete, mégis minden létező szín egyszerre és váltakozva.