Élő földek II - Ƒelebarátok

Huszonegyedik fejezet. Ami a kettő között van

Mióta világ a világ, az élő próbálja megérteni a számára érthetetlen, vele ellentétes állapotot. Az emberi képzelet és morbid kíváncsiság igen ékeskezű alkotók. Számtalan történetet hallott, hogy mi lehet a halál után. Egyes hitek rettegésből születtek, mások reményből, megint mások közönyből. De ezzel valahogyan egyik történet sem egyezett. Nem emésztette fel kiolthatatlan tűz, nem jöttek elé angyali tünemények, nem következet be a Semmi.

Különös dolog... test nélkül, érzetek nélkül létezni. Nem tűnt el, haloványan bár, de érezte magát, egy biztos tudatot, hogy van. Olyanná vált, mint a kilégzés előtti pillanat, az a pillanat örökkön-örökké.

„E̴z̷͉͠ a̷ t̷ú̷l̵̂v̷̉il̵á̶́g?"

„Ę̶͋z̵̍̊ ̸a̵̓ ̸ḱ̵̒e̶͆tt̶̏ő̴̀ ̸k̴ö̴͋z̵ö̴͛̀t̸̔t ṽ̶a̶̓n."

Se kép, se hang, se tér, se idő. Mégis szó. Meghökkentő, ugyanakkor olyan természetes.

„Is̵͖̀̐̆m̴͋̂e̷r̵l̵ḛ̴̛̌̔ǩ̴?"

„É̴n i̸s̶͘m̵̆e̸ṙ̶l̷̝̾̇̀e̴k̴. S̶͗ǒ̴̢k̵͆ ṅ̶̰e̶͗v̶̻̍͒e̵͒̀d v̸͠a̵̻̚̚n̷̬͊̀̓. E̵̛̊g̵̡͖̃̈y̶̧͘ik ̴̀s̴̊ë̴̥̗͊̕m ̴̹̀͘a̵z̵͛͘ i̷͊g̵̐a̴͘z̴̖̈́͘i."

„...Ki̸ ̷̍vag̸̍y̵ ̷̀te̷?̶"

„▯̵͖̮͗̓͜▯̸̥̭͌̃̈́̚▯̸͍̈̂▯̶̝̬̗̀̀̊͋̅▯̴͒̚▯̴̠̼̗̊▯̸͕͓̈́̕"

A jelenlét felemelte és körülvette. Nem értette miért, de belekapaszkodott. Fogta. Időn kívül akár tűnhetett volna végtelenségnek is. Ám egyszer csak beléhasított egy lüktetés. Hívás egy ismerős világból.

„N̴̗͐̏̈́e̸m i̷tt̷ ̷̂͐͝a h̴͆͐e̷̍͝l̶ye̴̮̓͂͝d. Vá̶̀͒l̴as̴z̷̢̊ọ̴̮̌̈́l̷̢̻̉j̶. R̴à̵g̵͗ȃ̸d̵̋d ̸m̶̕é̸̍g."

Ellenállhatatlan parancs, nem kevésbé a parancsot szólónál.

„T̷̈͐a̸͠lá̵lk̸͛ö̶́̑͝z̸̘̳̐u̷͑n̵̛̥̠̄͋k m̶̃̿é̶̤͛̒g̵̣͘...?"

„M̵͆͗í̵̛͠n̴d̴̏i̸g."

Engedett a hívásnak, ami azon nyomban magával ragadta. Mint egy atmoszférába zuhanó meteor, érezte, hogy egyre hevül, és félő, hogy sosem ér földet. De nem tartott sokáig. Ismét szilárd talajon tudta magát. Lassan lehűlt a levegő, Románia mélyen belelélegzett, és a teste megnyugodott. A régi emlékek visszaáramoltak, feledtetve az újakat.

– Bátyus!!! – sikított egy hang. Jólesett a fülének. Próbált mozogni, de egy ráborult alak enyhén szólva nehezítette a dolgát. Felismerte, ezer közül is bármikor.

– Moldová... – szólította néven.

– Te hajtépető, lélekszomorító ökör! – bőgött vissza gátlástalanul amaz. Igen, kétségkívül ő az. Románia elvigyorodott. Sosem örült még ennyire a testvéri feddésnek. Kinyitotta a szemét. Végre felültek. – Jaj... – szeppent meg Moldova.

Románia lepillantott magára. Valóban jaj, a felsőtestén égett cafatokban lógtak a ruhái. Nem valami büszke látvány.

– Mi történt? – nézett körbe, majd ráébredt, hogy egy kisebb tömeg fogja közre őket.

– Ott ért legerősebben a találat aznap – szólalt meg Pannónia.

Találat! Hát persze, most már emlékezett rá! Ösztönösen kapkodni kezdte a fejét.

– Transzilvánia! Jól vannak? És Ungária, ő hol-?!

– Ne aggódj – lépett oda hozzá Magyarország, és a régiók felé irányította Románia tekintetét. – Mind épségben vagyunk. Te viszont... – leguggolt a földre.