Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizenkilencedik fejezet. Egy esély

Hófúvás kelt garázdálkodni a román főváros utcáin. Beleütközött a járókelőkbe, a buszmegállók fémkeretébe, a beton hirdetőoszlopokba - leszaggatta róluk a plakátokat, és felröpítette őket. Egyik messziről jött plakát egy mozdulatlan autó kereke tövében talált menedékre. A jármű már régóta parkolt, rég nem járt a motor. A sofőr is már kicsatolta az övét, mégsem mozdult el a műszerfal elől. Csak ült némán, a visszapillantó tükörbe zárt, sápadt arcképet nézve. A tekintete jobbra siklott, le az ülésre, azon is egy karton mappára. Azonnal kemény gombóc dagadt a torkába, mint egy gonosz fekély. Nem tudta lenyelni. De talán nem is akarta. Végre erőt vett magán, és kézbe vette a bézs mappát. Kiszállt. Hamar lezárta a kocsit, és az épületbe menekült az elvetemült időjárás elől.

Lerázta a cipőjéről a havat, majd belépett az elnöki palota portájára. Voltak néhányan rajta kívül, mindenki elfoglalva a maga dolgával. Ám amikor meglátták őt közeledni, elcsendesedtek, páran összesúgtak, mikor már elhaladt mellettük. Szíve szerint varázsütésre láthatatlanná vált volna ott helyben. Sosem érdekelte különösen, hogy kibeszélik a háta mögött. Jobban bántotta a tény, hogy ezúttal kiérdemelte.

– Jó napot, Neaua úr. Miben segítsek?

Titus borúsan nézett szembe a portással. Valahányszor erre jött, az asszonyka mindig kedvesen köszöntötte. Most azonban minden szava gépies volt, tartózkodó.

– Az államelnökkel szeretnék találkozni. Jelentsen be, kérem.

A nő bólintott, és behátrált a pult mögé. Titus az ingujját kezdte piszkálni tétlenségében. Kis várakozás után a portás újra szólt.

– Az irodájában várja magát...

Tudta az utat. De valahogyan olyan hosszúnak tűnt ezalkalommal. Csak túl szeretett volna lenni rajta. Már úgyis elhatározta. Ha van is vissza, nem akart megfordulni. Ezek után képtelen volt rá. Végre az út elfogyott. A politikus benyitott a végállomáshoz.

– Üdv, Titus... Mi ügyben jöttél? – mondta komoran a bent ülő férfi. Titus nem felelt, csak magukra csukta az ajtót. Közelebb ment, és kinyújtotta a mappát, amit mindeddig a hóna alatt szorongatott. A másik megemelte a szemöldökét. – Mi ez...? – tudakolta.

– A lemondásom – felelt Titus rekedtes hangon.

✧ ✧ ✧

Erdély követett minden lépést. Otthonos érzést idézett a cselekvés. Sok élet volt már a háta mögött, de ez visszatérő motívummá, szinte összekötő elemmé vált valamennyi közt - a rejtőzködés. Ó, milyen ismerős, mégis sejtelmes társ!

A kalandvágyó természete még élvezte is volna ezt a nyomozósdit, amit űzött, ha nem sürgette volna a tény, hogy ez most nem csupán gyermeki játék. Magyarország már tegnap is szokatlanul viselkedett, éjjel nem alszik, napközben meg nem hallani hírét. Mi ez a sok jövés-menés, eltűnés? Miben mesterkedik? Tartott a lehetséges válaszoktól, de a tudatlanság inkább nyugtalanította. Valami nincs rendben, de mielőtt megint túlgondol bármit, tudni akarta, hogy nem megcsalja-e ismét egy hitvány sejtés. Néha beváltak a megérzései, de néha csak maga alá ásott gödröt velük. A bölcs dolog biztosra menni.

Magyar a könyvtár előtt kötött ki, nem meglepő. Bement, Erdély is utána nem sokkal. Az épp szolgálatban lévő könyvtáros csak egy pillantást vetet rá, és nem tartóztatta. A töredékállam picit meghajtotta a fejét köszöntés gyanánt, majd sietett tovább, hogy ne veszítse sokáig szem elől a másik térséget. Emez felandalgott az emeletre, ott egy sarokban állapodott meg. A könyvek már szét voltak pakolva, nyilván korábban is itt volt dolga.