Forrón sütött az égen a júniusi nap. Ha nem locsolták volna rendszeresen, a díszkert összes virága rég megtikkadt volna alatta. De ennek látszólag nem állt fenn veszélye. Csak úgy virított a sok büszke rózsalugas, az egzotikus kardvirágok csillogtak, mint egy minden ékét magára öltött királynő. A nemes díszsövények minden egyes apró levelét átjárta az élet, még a pázsit is élénken zöldellve dacolt a kánikula hullámaival. Titus szívéig azonban nem hatolt a vakító napvilág, nem férkőzött be a szemet gyönyörködtető környezet, kellemes pára és az édes virágillat. Minden apró öröm elől elzárta egy zord válaszfal, amit a zűrzavar, a szorongás és az indulat közös munkája állított.
Az elmúlt hét tele volt meglepetésekkel. Kellemetlen meglepetésekkel. Minden a szakadással kezdődött. Mindenkit, még a szakértőket is, enyhén szólva váratlanul érte. Aztán az ország napokig nem tért haza, egyszerűen eltűnt a világ szeme elől. Titus majdnem betegre aggódta magát érte. Majd, ha mindez nem lett volna már bőven elég baj, jött a botrányos hír. Egy kéretlen anomália, egy korcs ország!
Titus mellkasában ismét fordult az a láthatatlan penge, ami az egyesülés ténye révén költözött belé. Persze-persze, idővel mind a három probléma megoldódott: a levált térség visszatért, az ország előkerült, a kettős állam csakhamar különvált. Helyreállt a rend. Legalábbis sokan ezzel nyugtatták egymást. A férfi megszaporázta lépteit. Muszáj beszélnie vele. Hiszen nem mint felettesnek kötelezte el magát csupán, hanem mint barátnak is...
– Mi a...? – Titus szemöldöke jó magasra kapaszkodott. Egy ember hátsó felével találta magát szembe, majdnem leült meglepetésében: Románia volt az, méghozzá négykézláb az egyik sövény tövében! A karjait a törzse alá húzva, fél arcával egészen a földhöz lapulva rostokolt az ösvény szélén.
– Maradj! – tartotta fel hirtelenjében a tenyerét.
A férfi meghőkölt. Két lépés távolságban szemlélte a gyerekes pillanatképet. Úgy tűnt, hiába ismeri már három évtizede, kiismerni talán sosem fogja teljesen. A munkahelyen kívül nyilván mindenki másképp viseli magát, na de ennyire?
– Románia? Mit csinálsz? – jött elő a jogos értetlenség.
– Sss – szólt az intő válasz. – Ezt nézd...
Titus elővigyázatosságból körbeszemezett, de senki sem volt a közelben rajtuk kívül. Így csak megvonta a vállát, elvégre mit veszíthet? Óvatosan ő is leereszkedett Románia mellé, hogy lássa, mégis mi láncolta a térséget földhöz.
– Látod? – suttogott Románia fülig érő szájjal.
A sövény tövében egy megtermett feketerigó pislogott. Titus némán figyelte, amint a madárka illegeti a kis fejét, majd a földhöz kap. Egy gilisztaszerűséget húzott ki a lehullott levelek alól, ezt követően egy utolsót még pislogott két szemlélője felé mielőtt eliszkolt.
– Ezek a férgek támadták meg a bazsarózsát – sóhajtott elégedetten az ország.
– Hasznos kis állat a rigó – rázta meg a fejét Titus. Elképesztő, hogy egy ilyen banális dolgot is képes élvezetes eseménynek felfogni... Komolyan úgy viselkedik, mintha az ég-világon semmi nem is történt volna pár napja!
Az ország lendületet véve felegyenesedett. Lenge, fehér V nyakú rövidujjú és háromnegyedes indigó nadrág volt rajta, fején napellenző. Titus el is irigyelte. A jómaga ruhái igencsak szívták a napot, és már érezte, hogy verejtékezik a tarkója a gallér alatt. Románia szaporán leporolta a tenyerét, majd csípőre tett kézzel szólt.
– Kutyát is kár kiereszteni, menjünk inkább a hűvösbe – tette szóvá mindkettőjük ki nem mondott kínját.
Együtt húzódtak el a rekkenő hőség elől az ecetfák árnyékába, és leültek a térség kedvenc helyére, egy párizsi lécpadra, a bazsarózsák közé. Románia folytatta:
VOCÊ ESTÁ LENDO
Élő földek II - Ƒelebarátok
Ficção GeralA közös kalandjukat követő félévben Románia és Magyarország kapcsolata kedvezőbb fordulatot vett. Nem tökéletes, de ígéretes és reményteljes a jövő. Mégis akadnak olyanok, akik azon vannak, hogy éket verjenek a két ország közé. Hogyan győzheti le az...
