Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizenhatodik fejezet. Dac

Titus öklözve loholt át az épületen, olykor lassított, épp csak hogy megbotlás nélkül ellenőrizhesse a karóráját, hátha az idő ezegyszer megszánja őt, és ha csak kicsit is, de megáll a kedvéért. Az az egy-két perc most igazán jól jönne. De ahogyan a földi halandók túlnyomó többségének, neki sem volt ekkora nagy mázlija. Már tíz perce elmúlt egész. Több mint fél éve tudta magát a parlament teljes jogú tagjának, de még egyszer sem késett ennyit! És tényleg nem ma kellett volna cserben hagyja a jószokása. Miért pont ma, egy ilyen fontos tárgyalás előtt?!

Idegesen és kifulladva érkezett a gyülekezőhelyhez, de hatalmas megkönnyebbülésére még nem került sor az ülés kezdetére. Valami miatt csúszott a program. Mégiscsak van mázlija.

– Már azt hittem, nem jössz el. – Az egyik hivatali munkatársa szólt hozzá, akivel egész jó barátok lettek az elmúlt hónapok folyamán.

– Majdnem én is – csóválta meg a fejét Titus. Azzal leült a kijelölt helyére, ahol egy fél liter bontatlan ásványvíz és egy kis köteg papír várta, hogy birtokába vegye őket. Mikor elhelyezkedett, körbenézett a gyűlésteremben. A sok monokróm öltöny közül azonnal kitűnt egy kék-sárga-piros arc. A férfi kérdőn az ülésszomszédjához hajolt. – Hát az Állam is részt vesz ma?

– Ragaszkodott hozzá – mondta amaz. –, elvégre szíve ügye-

– A plenáris gyűlést ezennel megnyitom – szólt valaki elől, félbeszakítva a hátul folyó párbeszédet.

Az egybegyült miniszterek, titkárok és egyéb tisztviselők sokasága elcsendesedett, ahogy elkezdődött, vagy pontosabban folytatódott a nehéz és körülményes munka. A kitűzött cél? Egy közös álom megvalósítása. A teendők? Rengeteg...

– Mai napirendünk témája az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeinek megfelelő országos felzárkóztatási program. Kérem az illetékes kormányintézmények képviselőit, hogy jelentsenek.

Felállt az első személy. Hosszú beszédben kezdte taglalni a gazdasági helyzetet, importot és exportot, majd rátért a hátráltató tényezőkre, mint például az infrastruktúra siralmas állapota. Erre felszólalt egy másik - a közlekedésügyi miniszter - hogy hiába ígéretesek a tervek és a beruházások, ha akadozik a múlt rendszerben megszokottá vált korrupció kiiktatása.

– Így is le vagyunk terhelve a bűnügyi reform gyakorlatba ültetésével! – csattant fel a célozgatást hallva az igazságügyi miniszter.

– Le bizony, mert a minisztérium feje képtelen megfelelően eljárni, és maga is a hátsózsebben kenőpénzzel jár be a Nép Házába-

– Sértegetéssel csak a saját alkalmatlanságát bizonyítja.

– Sértegetés? Az ön törvényjavaslatát találta az Alkotmánybíróság alaptörvényellenesnek a múlt évben. Csak hajtsa a maga malmára a vizet, mert nem sokáig fogja már!

– Ez nem egy falusi kocsma, több tiszteletet tanúsítani! – intette mindkét felet egy harmadik. A szóharc azonban folytatódott, fokozva az alattomos feszültséget.

Titus ingerülten figyelte a kiábrándító jelenetsorozatot. Ennél több professzionalizmust várt volna a nála rangosabbaktól. Nem bírt tovább némán ülni. Felállt a helyéről, és megköszörülte a torkát.

– Látom, nagy kihívás a minisztériumi tevékenységek összehangolása – mondta. A vitatkozók és szemlélők egyaránt elcsodálkozva bámultak az eddig perifériában ragadt újoncra. Ez nyelt egyet, és folytatta: – A felszólalási jogomnál fogva szeretnék tenni egy javaslatot, ha meghallgatnak.

– Rendben, Neaua. Hallgatjuk – szólt végül ellenkezések híján Románia.

– Úgy vélem, egy új kormányintézmény létrehozására volna szükség - egy ideiglenes fennhatóságra, kifejezetten arra a célra, hogy az uniós csatlakozáshoz szükséges erőfeszítések benne összpontosuljanak. Gördülékenyebbé tenné a minisztériumok közötti kommunikációt és együttműködést, így rövidebb időn belül nagyobb teljesítményt tudunk majd a nyugatnak felmutatni. A jelenlegi szétszórtsággal nem lesz tagság, míg a világ.