Untold Secrets [ Ray×Emma ](Átírás alatt)

Hét Fal II: Emlékek útvesztője

-Okééé ez már tényleg fura- vakarta Ray a fejét miközben a B06-32-es bázis monitor szobájában állt.
-Egyre inkább az az érzésem támad, hogy Elari az emlékeinkből építi ki ezt a labirintust- bólintott Emma is.
-Miért csinálja ezt egyáltalán?
-Gondolom ezekkel a 'játékokkal' akarja tesztelni, hogy érdemes-e egyáltalán belevágnia az Egyezség megkötésébe- vonta meg a vállát a lány, mire Ray elfintorodott.
-Semmi kedvem ahhoz, hogy valaki az emlékeimmel babráljon- morogta, mire Emma együttérzően megszorította társa kezét.
-Akkor igyekezzünk a leggyorsabban megoldani oké?- kérdezte mosolyogva.
-Rendbeeeeen- sóhajtott nagyot a srác, majd hirtelen megtorpant- Az ott... az ott egy nyíl?- kérdezte hitetlenkedve.
-Aha! Úgy tűnik Elari mégiscsak kedvel minket.

A két fiatal elkezdte követni a nyilakat, amik végigvezették őket életük nagy fordulópontjain. A Grace Field-i ház étkezőjén, ahol nem kis riadalmukra még a tűz is kitőrt pár másodperc erejéig. Aztán következett a Ház előszobáján, ahol fájdalmas búcsút vettek Normantól és sok más gyerkőctől is, itt a lehető leggyorsabban mentek végig. Igaz a vörös hajú lány pár pillanatra megállt a Mama szobája előtt, de Ray gyorsan tovább rángatta. A B06-32-es bázis helyszíneinél már lassítotak, kicsit nosztalgiáztak, Goldy Pond-nál egymásba kapaszkodva lehajtott fejjel mentek végig és Ray motyogott valamit arról, hogy mégsem sírná vissza ezt az időszakot. Végül az utolsó nyíl után megérkeztek egy kicsi szobába, amiből két ajtó is vezetett tovább.
-Na most merre?- kérdezte a fekete hajú srác, de nem igazán kapott választ- Emma?- fordult a lány felé- Te meg mégis mit csinálsz?- kérdezte értetlenkedve, mire a lány felmutatott a plafonra.

A fiú szemforgatva emelte fel a tekintetét, majd teljesen elakadt a lélegzete. A mennyezet egy csillagtérképet ábrázolt, amin az égitestek folyamatosan mozogtak és pulzáltak, mintha tényleg az igazi eget néznék.
-Jó jó. Ez tényleg elképesztő, de haladhatnánk?- kérdezte Ray.
-Nem kell ám mindig sietni- duzzogott Emma.
-Tudom, de ez a hely... ne haragudj... de valamiért a hideg kerülget tőle- motyogta a srác frusztláltan.
-Jó akkor menjünk tovább- mondta a vörös hajú lány a két ajtó felé fordulva.
Mindkét bejáraton cikornyás felirat díszelgett. A bal oldalin az, hogy Emma emlékei a jobb oldalin pedig az, hogy Ray emlékei. A két fiatal tanácstalanul állt pár pillanatig, majd a fekete hajú srác egy egyszerű vállrándítással elindult a jobb oldali ajtó felé.
-Ennél furább dolog már nemigen történhet. Essünk már túl rajta.

Már majdnem lenyomta a kilincset, amikor társa hirtelen rákiáltott.
-Te meg mit csinálsz?!
-Úgy gondolom, az a legegyszerűbb, ha a saját emlékeinket nézzük végig- fordult vissza Ray.
-Az meg sem fordult a fejedben, hogy én kíváncsi vagyok az emlékeidre?- vonta fel a szemöldökét a vörös hajú lány.
-Hát... őszintén? Nem hittem volna- vörösödött el a srác idegeségében- Mármint tisztára nyomasztóak és furák. Nem a te lelki világodnak valók.
-Azt majd én eldöntöm- nyomot hirtelen csókot Emma a társa ajkára ezzel rendesen meglepve a fiút, majd egy gyors mozdulattal kitárta az ajtót és berohant rajta.
Arra viszont egyikünk sem számított, hogy az ajtó becsukódik és, hogy a zár is kattanik közben.
-Emma!- kiáltott fel Ray.
-Semmi bajom, menj az én ajtómon át, a másik oldalon találkozunk- mondta a lány miközben óvatosan körbe kémlelt.
-Honnan tudod, hogy ugyanott lyukadunk ki?- kérdezte idegesen.
-Megérzés- érkezett a lány válasza.
-Chhh, remek. Mert ugyebár a megérzések tévedhetetlennek- morgolódott Ray de azért odatrappolt a bal oldali ajtóhoz és belépett rajta.
___________________________________________

Bent egy kisebb káosz fogadta. Egy jól megvilágított folyosón állt, amiről mindkét irányba színes és díszített ajtók nyíltak. A legtöbb vagy üvegből készült vagy igen tekintélyes ablakot szereltek rá. Ja és még valami... állandó volt a zsivaly az egész folyosón.
-Minél előbb kijutok innen, annál előbb találkozunk Elarival- gondolta a fekete hajú srác megszaporázva a lépteit.
Pár perc múlva viszont azon kapta magát, hogy szinte minden ajtónál megáll és megmosolyogja társa emlékeit. Többtől is lángba borult az arca zavarában. Ezek az emlékek általában kettejüket mutatta együtt ahogy épp ötleteltek, vagy esetleg csókoloztak. Aztán voltak szomorú emlékek, amik mellett gyorsan elhaladt. Nem akart túl kíváncsi lenni. A folyosó vége felé azonban újra megtorpant egy ajtó előtt. Norman és Emma épp egymással beszélgettek. Ez valószínüleg már itt, Norman bázisán történt. Rayben egy pillanatra fellobbant a féltékenység, de egy mély levegő vétellel lenyugtatta magát.
-Nézd meg hova fajult a legutóbbi verekedésed- motyogta saját halovány tükörképét bámulva az ajtó üvegén- Ezt nem igazán kéne megismételni- húzta végig óvatosan az ujját az arcán húzodó seben- Jepp... ez tuti biztos, hogy nyomot fog hagyni- állapította meg nagyot szusszanva, tekintetét le sem véve az ajtóról- Mondjuk tényleg jó lenne ha hallanám, hogy miről beszélgetnek- gondolta az ajtónak támaszkodva, ami hirtelen kinyílt ő pedig szabályosan belezuhant az emlékbe.

Emmának már nem volt ilyen kellemes útja. Az egész a nagy ajtó becsukódása utáni fél perces pánik szerű állapottal kezdődött. A folyosón volt világítás mégis kísérteties félhomály urakodott mindenhol, vagy legalábbis az első szakaszon biztosan. A vörös hajú lány tudta, hogy társa jóval több dologra és jóval részletesebben emlékszik, mint egy átlag ember, de ezt megtapasztalni más tészta volt. Egyébként az egész hely rendszerezett volt. A lány szeme legelőször a falra függesztett térképen akadt meg, ami elígazította az esetleges látogatókat az emlékek labirintusában. Itt nem ajtók borították a falakat, hanem megszámlálhatatlanul sok fénykép. Úgy néztek ki, mintha mindegyiket ugyanazzal a régi típusú fényképezővel csinálták volna, amit Ray kapott az utolsó Farmon ünnepelt születésnapján. A vörös hajú lány kíváncsiságtól fűtve emelt le egy emléket megörökítő fényképet, hiszen partnere nem volt az a nyílt, nosztalgiázós típus. Amint mind a két kezével hozzáért a papírhoz a színes kép hirtelen életnagyságúvá vált és a rajta lévő alakok mozogni kezdtek. Emma az első pár perc után szomorkásan helyezte vissza a helyére a képet. Épp egy "örökbefogadás" volt benne, méghozzá a fekete hajú srác szemszögéből, ami valahogy még szomorúbbá tette az eseményeket. A lány inkább megszaporázta a lépteit és meg sem állt addig amíg el nem ért a kellemesebb emlékekig, vagyis a Goldy Pond utáni, a bázison eltöltött egy évig. Emma itt már biztonságosabban nézelődött, de egy gondolatot nem tudott kiverni a fejéből, méghozzá azt, amit Norman mondott neki pár nappal ezelőtt.

-Vajon igazat mondott, amikor azt állította, hogy Ray a Mama fia?- fogalmazódott meg benne a kérdés, majd megindult visszafelé a régebbi emlékekhez, de valami külső erő közbeszólt.
A folyosón lévő lámpák villogni kezdtek a fényképek pedig szabadulni akartak helyükről. Emma azonnal a kijárat felé vette az irányt. A következő pillanatban már kint is volt, így megnyugodva fellélegzett. Ez a nyugodtság addig tartott, amíg meg nem pillantotta a vele szemben falnak támaszkodó Rayt. A fekete hajú srác válla meg meg rázkódotott, de a lány nem látott könnyeket, ami azt jelentette, hogy társa még vissza fojtja őket. Emma aggódva odalépett partneréhez, aki erre felkapta a fejét. A fiú ibolya lila színű szeme, holló fekete haja és nemrég szerzett sebhelye éles kontrasztot alkotott.
-Mióta?- kérdezte Ray elhaló hangon és nem is kellett magyarázatot fűznie a kérdéshez, mert Emma így is értette.
Ez volt az egyik legszebb dolog az ő kapcsolatukban, hogy szavak nélkül is képesek voltak kommunikálni. Hogy anélkül tudták, hogy mi játszódik le a másik fejében, hogy akár egy szó is elhangzott volna.
-A maszk csere óta sejtettem, de... Norman mondta el és bizonyította be- a vörös hajú lány meg sem próbálta tagadni az igazságot, hiszen arra Ray úgyis rájött volna.
-Ah... értem- jött a lehellet halk felelet, amit halk szipogás kísért.
Emma nem kezdte el megvigasztalni a  fekete hajú srácot, legalábbis nem szavakkal, csak közelebb lépett hozzá és amilyen szorosan csak tudta átölelte.

Egy másodperc múlva érezte, ahogy társa megadja magát az ölelésnek, sőt még viszonozza is azt. Egészen addig ölelték egymást, míg Ray gondterhelten fel nem sóhajtott, majd idegesen beletúrt a hajába, amivel a könnyei letörlését próbálta leplezni... természetesen sikertelenül.
-Menjünk tovább. Elegem van ebből az átkozott helyből- mondta a fekete hajú srác viszonylag nyugodtan.
-Rendben- mosolyodott el Emma kicsit szomorkásan.

Rész vége😁. Remélem élvezhető volt. Halihó mindenki😅😅😅. Azt hiszem tartozom egy magyarázattal, hogy hova tűntem. Előállhatnék valami olyannal, hogy: "Jaj nem volt internet" vagy, hogy elutaztam ┐(￣ヘ￣)┌, de nem.

Az igazság az, hogy kicsit elfáradtam és ihlet hiányom is volt. Valamint egy nagyobb szabású projekten dolgozok. Egy megjelenésre szánt könyvön.

Innentől újra hetente egyszer, vasárnap jönnek a részek(◍•ᴗ•◍).