A szomszéd fűje...
Belle Meade nem az az édes kertváros, mint ahogy az emberek gondolják!
Mindenkinek megvan a maga titka, Sarah, azaz Sadie Moore a férjének köszönhetően háztartásibeli, Martin mindent megteremt számukra.
Tökéletes ház, gyerekek, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Bárcsak ne lenne ennyi ideje az embernek gondolkodásra! Nem szeretem, ha van időm gondolkodni. Olyankor mindig elkeseredek. Rájövök, hogy semmit sem kezdtem az életemmel, diplomám nincs, sőt még a felvételivel sem próbálkoztam meg. Igaz, hálás vagyok a két gyermekemért és a férjemért, de amikor én vagyok az egyetlen aluliskolázott személy a családban bűntudatom van. Nincs más dolgom, mint mosni, vasalni, főzni és bevásárolni, majd ha ezekkel, mind megvagyok a Született Feleségek legújabb részét nézhetem. Ahogy most is.
Az eperillatú kölnim lengi be a nappalit a frissen mosott függöny illatával lágy elegyet keltve. Motorzúgása hallatszódik az utca felől. Megnyújtóztatom a nyakamat így egyből rálátok a beállónkra. Egy Mercedes áll meg a ház előtt. Egyből felismerem, Hannah az. Ahogy kipattan a kocsiból egyből észreveszem, hogy valami nincs rendben. Feszültség uralkodik el rajtam. Nem kopog, mint általában sosem.
– Sadie! – kiált.
– Itt vagyok, ne ordibálj. Mi történt? – kérdezem, mikor látom, tényleg komoly gond van.
– Most hívott Mike, Dale-t bevitték a rendőrkapitányságra. Éppen beszélgettünk mikor rádión értesítették, hogy kit visznek be, egyből kocsiba pattantam. – Hannah levegővétel nélkül hadarja végig a mondanivalóját, pír lepi el az arcát.
– Jól hallottam, hogy Dale a rendőrkapitányságon van? Mit csinált? Ugye nem a főiskolás kis "barátaival" szórakozott? – Apró szamárfület mutatok a barátok szónál, majd folytatom – Amúgy is a suliban lenne a helye!
– Semmit sem tudok, annyit mondott Mike, hogy minél előbb szedjelek össze és menjünk el a területi rendőrségre.
– Ez a gyerek komolyan nem fogja megélni a holnap reggelt, ha rajtam múlik! – mondom, miközben felkapom a cipőmet a lábamra és az irataimat a tálcából, végül pedig a kabátomat. Tennessee-ben az októberi napok már eléggé hűvösek.
A telefonom, mint mindig a farzsebemben pihen, reflexből nyúlok érte, hogy felhívjam Martint, de eszembe jut, hogy egy nagyszabású filmet rendez, és ha megtudná, hogy hol van a fia biztos csapot-papot ott hagyna, az pedig nem jönne jól. Bezárom a lakásajtót, majd helyet foglalok az anyósülésen. A kezem izzad, végigtörlöm a nadrágomban, de csak rosszabb lesz. Most veszem észre, melegítő felső van rajtam. Át sem öltöztem, a hajam kócos és talán egy apró kajamaradék is szorult a fogaim közé. A nyelvemmel kipiszkálom, de ez sem segít az idegességemen.
– Nem egy divatbemutatóra megyünk drágám! – szólal meg Hanna, miközben bevesz egy éles jobbkanyart néhány kocsi előtt.
– Őrület, hogy tudsz vezetni! Az előzőhöz visszatérve, tudom! Egyszerűen csak nem akarok úgy kinézni, mint egy lepukkant anyuka.
