Rosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
Ahogy múltak az augusztusi hetek, a nap sugarai lassan elfonnyasztották, s végül barna szénává aszalták a Grimmauld tér közepén szomorkodó, gondozatlan gyepet. A teret körülvevő épületek lakói soha egy pillanatig nem láthatták a tizenkettes számú házban tartózkodókat, ahogy nem láthatták magát a tizenkettes számú házat sem - de a Grimmauld téri muglik már rég beletörődtek a mulatságos számozási hibába, melynek következtében a tizenegyes szám után rögtön a tizenhármas következett.
Sajátos módon a tér ezekben a hetekben mégis rendszeresen odavonzott néhány látogatót, akik viselkedésükből ítélve roppant érdekesnek találták a fenti anomáliát. Alig telt el úgy nap, hogy ne jelent volna meg a téren egy vagy két személy, akinek látszólag nem volt egyéb célja, mint hogy a tizenegyes és a tizenhármas számmal szemközti korlátnak támaszkodva a két ház találkozásának vonalát figyelje. A háznézők napról napra cserélődtek, közös vonásnak tűnt azonban bennük a normális ruháktól való idegenkedés. Az arra járók, többségükben londoniak lévén, hozzá voltak szokva az extravagáns öltözékek látványához, így nemigen törődtek velük, bár néha egyik-másik járókelő visszafordult egy pillantás erejéig, nyilván mert szöget ütött a fejébe, hogy mi oka lehet bárkinek is kánikulában hosszú fekete köpenybe burkolózni.
Úgy tűnt; a megfigyelőknek tevékenységük nem hozza meg a várt sikert.
Szeptember elsején több ember jelent meg a téren, mint előtte bármikor. Fél tucat hosszú köpenyes férfi meredt némán a tizenegyes és a tizenhármas számú ház érintkező sarkára, de a dolog, amire vártak, látszólag ezen a napon sem akart bekövetkezni. Estefelé, mikor váratlan, hideg zápor formájában megérkezett a hetek óra hiányolt csapadék, sor került az egyik olyan rejtélyes pillanatra, amikor úgy tűnt, mintha végre látnának valamit. Egy torz képű férfi előremutatott, erre a mellette álló köpcös, sápadt társa nyomban nekiindult, de aztán csalódottság ült ki mindkettőjük arcára, és visszasüppedtek addigi tétlenségükbe.
—Híreim vannak, de nem fogtok örülni nekikik!- lépett be a konyhába Harry, de hirtelen meg is állt a meglepődöttségtől.
A konyhára jószerével rá sem lehetett ismerni. Minden látható felület makulátlanul tiszta volt: a rézlábosok és -serpenyők ragyogtak, az asztal lapja fénylett, a vacsorához kitett serlegek és tányérok meg csillogtak-villogtak a teli kondér alatt vidáman lobogó tűz fényében. A legfeltűnőbb változáson azonban vitathatatlanul Sipor, a házimanó ment át: hófehér konyharuhába öltözve, vattaszerűen tiszta, bolyhos fülszőrzettel sietett Harry elé. Sovány mellkasán vidáman táncolt Regulus medálja.
—Harry gazdám, kérlek, vedd le a cipődet, és moss kezet vacsora előtt!- brekegte, azzal elvette Harrytől a láthatatlanná tévő köpenyt, és elcsoszogott, hogy felakassza egy fali kampóra néhány frissen mosott, ódivatú talár mellé.
—Mi történt?- kérdezte Ron. Ő, én és Hermione jegyzetekkel telefirkált lapok és kézzel rajzolt térképek fölé görnyedve ültünk a hosszú asztal végén. Harry odasétált hozzánk és a pergamenkupac tetejére dobta a magával hozott Reggeli Prófétát.
