Rosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Úgy éreztem, szétrobban a mellkasom a kínzó aggodalomtól: rohanni szeretettem volna, és Dumbledore-ért kiáltani. Ráérősen sétálunk itt, miközben Mr. Weasley testéből ömlik a vér... Harry is ugyanazt látta... ő volt a kígyó... Elmentünk Mrs. Norris mellett; a macska ránk nézett lámpaszemével, és halkan sziszegett.
—Sicc!- szólt rá McGalagony, mire a macska eliszkolt a folyosó sötétjében.
Néhány perc múlva aztán megérkeztünk Dumbledore dolgozószobáját őrző kőszörny felé.
—Bűvös Bizsere- mondta McGagalgony professzor.
A kőszörny nyomban életre kelt, és félreugrott. Mögötte kinyílt a fal, és láthatóvá vált a kőből épített, mozgó csigalépcső. McGalagony, Harry, én, Kate és Ron ráléptünk egy-egy lépcsőfokra. A fal döngve bezárult mögöttünk, mi pedig spirális ívet követve haladtunk felfelé, mintha a lépcső egy dugóhúzó szárán siklott volna. Végül megérkeztek egy fényesre csiszolt tölgyfa ajtó elé, amit griffmadár alakú rézkopogtató díszített.
Jóval elmúlt már éjfél, mégis zsivajt hallottam kiszűrődni az igazgatói szobából. A hangzavar arra utalt, hogy Dumbledore legalább tucatnyi embert lát vendégül.
McGalagony háromszor az ajtóhoz verte a griffmadaras kopogtatót. Erre odabent nyomban néma csönd lett, mintha valaki varázsszóval elnémította volna a bent lévőket. Az ajtó magától kinyílt, és McGalagony bevezetett minket.
A szobában félhomály volt. Az asztalokon sorakozó különös ezüstszerkezetek nem zümmögtek, ketyegtek és puffogtak, mint rendesen, hanem némán, mozdulatlanul álltak. A falakon lógó festmények lakói - a Roxfort egykori igazgatói és igazgatónői - csendesen szunyókáltak a kereteikben. Az ajtó mögötti arany ülőrúdon, szárnya alá dugott fejjel egy hattyú nagyságú, piros-arany madár aludt.
—Á, maga az, McGalagony professzor... és... ó!
Dumbledore az íróasztala mögött ült. Ahogy előredőlt magas támlájú székében, arcát megvilágította az előtte heverő pergamenlapoknak szánt gyertyafény. Hófehér hálóinget, azon pedig pirossal és arannyal átszőtt, díszes mintázatú köntöst viselt, de öltözéke ellenére cseppet sem tűnt álmosnak: elevenen csillogó, világoskék szemét érdeklődve szegezte McGalagonyra.
—Mielőtt bármit is mondanának, Deachester abba hagyná a varázslást?- nézett rám Dumbledore.
—Valamiért nem tudom abba hagyni... De ez nem fontos... Hadd mondja el Harry, hogy mit láttunk...
—Valóban aludtam...- kezdett bele Harry. —De nem úgy láttam ezt, mint egy álmot... hanem mint a valóságot... Végignéztem, mi történik...-Vett egy nagy levegőt. —Ron édesapját, Mr. Weasley-t... megtámadta egy hatalmas kígyó. És ezt egy sötét alak végignézte.
