Kormányozni lehetetlen volt. A sárkany nem látta, hova, merre repül, s tisztában voltam vele, hogy ha a szörnyeteg átfordul, vagy akár csak élesebb kanyart vesz, mind menthetetlenül lezuhannak a kevés kapaszkodót nyújtó, széles hátról. Ennek ellenére amint egyre magasabbra emelkedtek, s London kitárult alattuk, akár egy hatalmas, szürke-zöld térkép, legerősebb érzésem nem a félelem volt, hanem a háládatos öröm afölött, hogy elértük a lehetetlennek tűnő célt: élve kijutottunk a Gringottsból. Csak hasaltam, öleltem a szörnyeteg nyakát, szorongattam a fémszerű pikkelyeket, élveztem az égések fájdalmát csillapító hűs szelet, és hallgattam a szélmalomvitorlához hasonló, hatalmas sárkányszárnyak csattogásat. A hátam mögött hasaló Ron torkaszakadtából káromkodott - hogy örömét vagy rettegését fejezte-e ki ezzel, nem volt világos -, Hermione pedig mintha sírt volna. Harry velem egy szinten a sárkány másik oldalán hasalt, és nem beszélt, de láttam rajta, hogy örül, hogy túléltük.
Így telt el a repülés első öt perce. A sárkányt a jelek szerint egyelőre nem érdekelte más, csak hogy minél messzebb kerüljön föld alatti börtönétől, így a kezdeti félelmem attól, hogy a bestia ledobja őket, alábbhagyott - most már inkabb az nyugtalanított, hogy mikor és miként fogunk lekerülni a sárkány hátáról. Fogalmam sem volt róla, mennyi ideig tud egy sárkány pihenés nélkül repülni, ahogy arról sem volt elképzelésem, hogyan fog ez a félvak példány alkalmas leszállóhelyet találni magának. Miközben ezeken töprengtem folyton jobbra-balra tekingettem, s azt képzeltem, máris szúrni kezd a fejem...
Vajon mikor éri el Voldemortot a hír, hogy betörtek Lestrange-ék széfjébe? Mikorra értesítik a gringottsi koboldok Bellatrixot? Mennyi idő kel nekik ahhoz, hogy megállapítsák, mi hiányzik a széfből? Mert ha kiderül, hogy az aranypohár eltűnt, és Voldemort tudomást szerez, attól a pillanattól fogva tudni fogja, hogy ellenségei horcruxokra vadásznak...
A sárkány nyilván frissebb, hűvösebb levegőre vágyott, mert egyre feljebb és feljebb emelkedett. Végül már fagyos felhőfátylakon repült keresztül, olyan magasan, hogy nem tudtam többé kivenni a fővárosba tartó és onnan távozó autók színes pöttyeit. Londont magunk mögött hagyva észak felé tartottunk; zöld és barna téglalapokra osztott földek, matt és fényes szalagok módjára kanyargó utak és folyók fölött szálltak el.
—Szerintetek hova megy?- ordította Ron.
—Fogalmam sincs!- kiáltott vissza Harry.
A kezem elzsibbadt a hidegtől, nem tudtam, de nem is mertem megmozdítani az ujjaimat. Felmerült bennem a kérdés, mi lesz, ha feltűnik odalent a nagy kékség: ha kiderül, hogy a sárkány ki akar repülni a nyílt tenger fölé. Átfáztam, fájt minden tagjom, ráadásul farkaséhes és nagyon szomjas is voltam. A sárkány vajon mikor evett utoljára? Előbb-utóbb nyilván kénytelen lesz táplálékot keresni. És ha akkor rájön, hogy négyfogásos ebédet cipel a hátán...
A nap mind lejjebb hanyatlott az indigókékké sötétedő égen; lent a mélyben sorban úsztak el a városok és falvak, a sárkány pedig még mindig repült, végighúzva a föld arcán nagy, sötét felhőhöz hasonlatos árnyékát. A folyamatos kapaszkodás kimerítő volt, már minden porcikám sajgott az erőfeszítéstől.
VOCÊ ESTÁ LENDO
𝙼𝚒 𝚟𝚊𝚗 𝚔𝚘̈𝚣𝚝𝚞̈𝚗𝚔? ▹ Harry Potter
FanficRosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...