Szürkület: a vörös vonás

2

Arra ébredtem, hogy a reggeli nap sugara az arcomon táncot jár. Nem nyitottam ki a szememet, csak apró kezeimet az igen bársonyos tapintású anyagon fel és le mozgattam. Ekkor jöttem rá, hogy az én takaróm anyaga csöppet sem hasonlít ennek a takarónak az anyagára. Olyan gyorsan ültem fel az ágyban az előbbiek realizálása miatt, hogy megszédültem és vissza dőltem mint egy zsák. Aztán természetesen újra próbálkoztam és persze másodjára már sikerrel jártam. Egy idegen helyen ébredni, ráadásul egy idegen férfival szemben nem valami kellemes érzés volt. Csak ott ült a fotelban ami az ággyal szemben volt, kezében kristálypohár ami félig volt Whiskyvel. Hirtelen felugrottam az ágyból de olyan fájdalom nyilallt a combomba, hogy kénytelen voltam vissza ülni. Lenéztem a lábamra és láttam, hogy a hirtelen felugrásnak köszönhetően újra vérezni kezdett a seb és a kötés is ennek köszönhetően egyre véresebb lett.

-Te ki vagy? És mit keresek én itt?-kérdeztem fájdalommal teli hangon.

-Megmentetettem az életedet és te még egy köszönömöt se mondasz.-nézett rám majd a kezében lévő poharat lerakta az asztalra.

-Nem válaszoltál a kérdéseimre.-mondtam egyre magabiztosabban.

-Te nem köszönted meg, hogy megmentettelek.-mondta és már szabad kezeit a combjára helyezte.

-Köszönöm.-feleltem kurtán.

-Na így már mindjárt más a helyzet.-bólintott.

-Elmondanád végre, hogy ki vagy?-kérdeztem egyre türelmetlenebbül.

-Kade Nelson vagyok.-felelte könnyedén.

-És pontosan hol is vagyok?-kérdeztem.

-Nálunk.-válaszolta és felállt.

-Király.-álltam volna fel de rájöttem, hogy egyedül nem fog menni.

-Ne mozogj, már így is mindent a véred szaga borítbe.-mondta keményen.

Egy ajtócsapódás után egyedül maradtam a szobába, körbenéztem és a szoba minden egyes pontján rend volt, ez különös egy férfinál. Az egyetlen egy falnak ami a szobát a külvilágtól elhatárolta fehér színe volt, a többit pedig mind üveg határolta. A szobában az ágyón és a fotelen kívül egyetlen egy könyves polc volt, de azonban az nem volt tele könyvekkel. Az üveget, hogy a fény ne szűrődjön be hatalmas szürke függönyök védték. A gondolatmenetből egy igen hangos ajtócsapódás zökkentett ki. Kade Nelson-nal egy idegen középkorú férfi lépett be a szobába.

-Örölök, hogy felébredtél én Dr. Robert Nelson vagyok, a helyi kórház osztályvezető főorvosa.

-Én pedig..-mondtam volna de a szavamba vágott.

-Olivia Clark.-mondta és közelebb jött hozzám.

-Honnan tudja a nevemet?-kérdeztem ijedten.

-Ezt nem árulnám el, viszont szeretném újra kötni a sebedet.-mondta és elővette a kötszereket.

-Fiam menj ki.-mondta és felnézett a fiára.

-Kifogom bírni.-felelte és a kezét ökölbe szorította.

-Mit is kell kibírni?-kérdeztem furcsálva.

-Semmit.-felelték egyszerre.

A férfi kezébe vette a lábamat és leszedte róla a már fent lévő kötést. A kötés leszedése után a vér csak lassan kezdet folyni, majd egy üveget a kezébe vette és annak tartalmát a sebre borította. Nem mondom, hogy fájt és, hogy nem égetett de egy hangot sem mertem kiadni. Mind ezek után egy kicsit gyorsabban kezdett folyni a vér a sebből. Az ideges Kade-re néztem aki láthatóan a véres sebbet bámulta, majd hangosan becsapva az ajtót elhagyta a szobát.

-Elnézést kérek érte.-nézett fel rám az apukája.

-Semmi gond, láthatóan nem bírja a vért.-mondtam.

-Valóban nehezen bírja, csodálom, hogy most eddig ment neki.-mondta az apja, majd lerakta a újra kötözött lábamat a talajra.

-Köszönöm.-mondtam és rápillantottam a lábamra.

-Már értesítettem az apját, hamarason itt van magáért.-mondta majd fellállt és elhagyta a szobát.

Az ágyon ülve miután teljesen egyedül maradtam csak gondolkoztam azon amit tegnap a Nelson családról mondott nekem Margaret. De nem sokáig volt egyedül, ugyanis egy számomra idegen hölgy lépett be a szobába.

-Szia,hadd mutatkozzam be neked én Jodie Nelson vagyok a helyi idegenforgalom leendőm vezetője.

-Én pedig..-mutatkoztam volna be újra de ismételten a szavamba vágtak.

-Olivia Clark.-mondta helyettem.

-Igen.-mondtam.

-Meg is jött az apukád.-mondta.

-Maga ezt honnan hallotta?-kérdeztem kíváncsian.

-Szólt a csengő.-mondta.

-Nem, nem szólt.-mondtam miközben segített felállni.

-De hidd csak el nekem.-mondta én pedig nem vitatkoztam tovább.

Amikor kiértünk csak Mrs. Nelson és Mr. Nelson fogadták az apukámat, Kade Nelson nem.

-Köszönöm, hogy vigyáztak a lányomra én John Clark vagyok a helyi erdész.-nyújtotta a kezét apukám.

-Igazán nincs mit, hadd mutatkozzunk be mi is én Dr. Robert Nelson vagyok ő pedig a feleségem Jodie Nelson.-mondta Kade apukája.

A bemutatkozást követően beültünk az autóba és elindultunk haza.

-Megmondtam neked, hogy mikor ilyen az idő ne menj be az erdőbe.-fordította felém a fejét.

-Sajnálom.-mondtam közben pedig már hazaértünk.

Miután sikeresen felmentem a szobámba leültem az ágyra és csak gondolkoztam, gondolkoztam azon, hogy ez a Kade Nelson ki is valójában és, hogy miért mentett meg.