Szürkület: a vörös vonás

17

Napokkal később

Az apám temetésén állva anyukámmal és Kade-del az oldalom rossz érzés volt. Körbe néztem az emberek arcán akik ellátogattak az apám temetésére, voltak köztük ismerős és ismeretlen arcok is. Mikor apám a föld alá került elkapott a sírógörcs, látva, hogy már tényleg soha többet nem ölhetem meg őt. Igazán csak ilyenkor tudatosul az emberben.

-Részvétünk.-jöttek oda hozzám az emberek sorban.

-Köszönöm.-mondtam sírva.

A rengeteg részvét nyilvánítás után leültem a sír elött elhelyezett padra. Már nem volt más csak én és Kade.

-Jól vagy?-kérdezte.

-Amennyire jól lehett valaki ilyenkor.-mondtam sírva.

-Csak kérdeztem.-dobta a szavakat.

-Én pedig csak mondtam.-vágtam oda.

-Most elmegyek.-sétált el.

Nagyon jó még nekünk is veszekednünk kell, pont ma. Nem elég ez a helyzet, még érezzem magamat rosszul mert nem válaszolok úgy mindig mint egy tanár. Ezek után már ülni se volt kedvem sőt élni sem, már napok óta folyamatosan konfliktusokba keveredünk. Végül vissza ültem és sötétedésig voltam apukám mellett. Azonban hirtelen mikor már indulni akartam megcsörrent a telefonom.

-Kicsim nem jössz át hozzám?-sírt anyukám a telefonba.

-De megyek.-szóltam bele, majd a hívást nem sokkal később bontottuk is.

Anyámhoz sétálva csak bőgtem és bőgtem, majd egy újabb hívás zavart meg a lassan már hobbimá vált sírásból.

-Hogy vagy?-szólt Margaret a telefonba.

-Hiányzik.-sírtam fel.

-Átmenjek hozzátok?-kérdezte kedvesen.

-Nem kell köszi, most pont anyuhoz tartok.-mondtam.

-Akkor holnap gyere át oksi!-mondta.

-Mindenképpen átmegyek.-mondtam.

-Vigyázz magadra.-mondta majd elköszöntünk egymástól.

Már az utcánkba jártam mikor leraktam a telefont, és egyből bevillantak a gyerekkori emlékek, ahogy apa tanít biciklizni, ahogy együtt játszunk a kertben, és az is, hogy sok időt töltöttünk kint az erdőben. Aztán a ház előtt álva amit apukám a két kezével épített fel újra elszomorodtam, de erőt vettem magamon és beléptem a lakásba.

-Szia anya megjöttem.-köszöntem hangosan.

-Gyere beljebb.-szólt.

Ahogy beljebb léptem anya az amerikai stílusú konyhánk pultjánál ült és kortyolgatta a vörösbort egy hatalmas boros pohárból. Közelebb sétáltam majd leültem mellé, és én is töltöttem magamnak egyet a pohárba. Nem szoktam inni azonban most szükségem volt az alkohol adta élvezetekre.

-Hogy vagy kincsem?-kérdezte anya felnézve a pohárról.

-Hogy lehet ilyenkor az ember?-kérdezte.

-Szarul.-mondta egy keserű nevetés kíséretében.

-Rezeg a telefonod.-szólt és vissza nézett a tele lévő boros pohárra.

-Most nem veszem.-mondtam, és mikor felfordítottam a telomat akkor láttam, hogy Kade keresett már vagy 10x.

-Pedig nagyon szeretne valaki valamit.-mondta mosolyogva.

-Örölük, hogy tudsz mosolyogni.-mondtam.

-Muszáj te még itt vagy nekem.-ölelt meg.

Az anya-lánya ölelést egy dörömbölés zavarta meg, nem nevezném kopogásnak mert annál sokkal durvább volt. Ideges, határozott, harcias.

-Megyek.-szóltam hangosan, választ viszont nem kaptam.

Az ajtót ahogy kinyitottam, igazából kise kellet nyitnom mert elvittek az ajtóval együtt.

-Hívtalak vagy 10x.-üvöltötte Kade az arcomba.

-Nem látod, hogy hol vagyok.-mutattam körbe.

-Leszarom, ha kereslek kurvára felveszed a telefont.-mondta majd beljebb lépett.

-Persze, miért ki vagy te nekem?-kérdeztem ingerülten.

-Elméletileg a társad.-vágta oda.

-És ezt ki mondta?-kérdeztem.

-Ott a jelölés a nyakadon.-lett egyre idegesebb.

-És én szerinted akartam? Nem, kurvára nem akartam.-vágtam a fejéhez.

-Kussolj.-ordított rám.

-Miért mi lesz ha nem? Bántani fogsz a szüleim házában?-kérdeztem nevetve.

Ő pedig abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta megrakadta anyám előtt a torkomat és szorítani kezdte.

-Engedd el a lányomat.-szaladt oda anyukám de Kade a szemébe nézve hatástalanította és szépen lassan vissza ült anyukám a székra ahonnan felpattant.

-Ne..ne..nem kapok levegőt.-mondtam és kezemet a kezére raktam de ő csak erősebben kezdte szorítani a torkomat.

-Soha többet ne mondj nekem ellen, és ne kérdőjelezd meg, hogy hozzám tartózol.-mondta majd megcsókolt de én megharaptam ő pedig vérezni kezdett.

Miután lekerült a nyakamról a keze én levegőt próbáltam venni, de észrevettem, hogy újra felém tart csak az arca most már teljesen más lett. Ő már nem Kade volt, hanem a vámpír ami benne lakik. A szeme vörös lett, a szeme környékét pedig vörös erek díszítették a szemfogai pedig hatalmasra nőttek. Féltem nagyon féltem és ezt ő érezte ugyanis mosolyogni kezdett. Gyorsan fogtam egy üveg tárgyat és mikor közelebb ért a fejéhez vágtam, ami egy kicsit megvágta az én tenyeremet is. Aztán az arcára nézve láttam, ahogy a szeme és környéke majd a fogai is a régiek lesznek. Vissza változott, és azonnal felém kezdett rohanni.

-Jól vagy?-kérdezte ijedten.

-Igen.-válaszoltam de féltem, hogy újra bántani fog.

-Sajnálom a nyakad teljesen lila.-mondta és láttam, ahogy az első könnycsepp megjelenik az arcán.

-Féltem, nagyon féltem.-mondtam.

-Annyira sajnálom Olivia.-mondta és magához szorította a reszkető testemet.

-Anyával mi lesz?-kérdeztem.

-Csak párpercig tart a varázslat, azonban semmire sem fog emlékezni.-mondta, majd a kocsi felé fordított.

-Szerencse, nagyon megviselné.-néztem anyukámra.

-Ülj a kocsiba és addig gyorsan feltakarítok, két perc és én is kint leszek.-nézett a kocsira.

-Azt meg hogyan?-kérdeztem és itt má kezdtem megnyugodni.

-Vámpír vagyok Olivia és abból sem a hétköznapi fajta.-nézett mélyen a szemeimbe, én pedig elindultam a kocsi felé.

Hogy féltem-e tőle? Igen, rohadtul. Hogy szeretem-e? Igen, borzalmasan.

Úgy döntöttem ma egy újabb részt osztok meg veletek! Kellemes olvasást kívánok!