E L T I L T O T T A K

Tizenhetedik

Nem mondanám, hogy minden percben ekörül forog a világom, viszont a büszkeségemen és az önbizalmamon nem kis sebet vétett a pár napja történt incidens. Pontosabban 6 napja. Val integetett az út túlsó oldaláról, s mikor a piros színt felváltotta a zöld, átszaladt a zebrán, egyenesen felém, kitárt karokkal. Viszonoztam szoros ölelését, miközben a lendületétől épphogy nem hátraborultunk mindketten.
—Úgy hiányoztál már! -nevetve toltam el magamtól.
—Három napja találkoztunk utoljára.
—Éppen elég is volt!
Nevetése a fülemben csengett, akár egy ébresztőóra, amely ha megszólal, mintha a legmélyebb álmomból ébresztene fel. Az elmúlt 6 napban ő pátyolgatta a lelkem, habár próbáltam nem láttatni elkeseredettségemet. Már kezdett az idő is hűvösödni, emiatt a kezeimet a zsebembe rejtettem, és úgy indultunk el az ismerős park felé, ami a kedvenc közös helyünkké vált. Az enyhe szellő úgy fújt át rajtam, mint egy rozoga, hézagos kunyhón, Val viszont mintha meg sem érezte volna. Csak mosolygott maga elé, miközben a karját az enyémbe akasztotta, és csacsogni kezdett, ahogy mindig szokta. Amiért mindig hálás vagyok neki.
—Csak hogy tisztázzuk, nem voltam teljesen részeg, csak kissé többet ittam annál, mint amit a szervezetem szívesen befogadott volna, és egyszerűen kikívánkozott belőlem... pont a cipőjét hánytam le, nagyon kínos volt. De másnap reggel nagyon mérges voltam, mert szívesen aludtam volna pár órával tovább, mint nyolc, viszont a bátyáink voltak olyan kedvesek, hogy felvertek a hangos zenéjükkel. Jól megdobáltam őket párnákkal, azon is gondolkodtam, hogy megfojtom őket, de azt majd együtt. -rám kacsintott. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, de a gondolataim kissé máshol jártak, akármennyire nem szerettem volna.
Val szomorúan összeszorította a száját. Újabb sikertelen próbálkozás. A mellkasomból a gyomromba leszálló, szorító érzés egyre csak nőtt. Annyira próbálkozik, és annyira nagyon hálás vagyok neki.
—Csak mondj egy időpontot, bármikor a rendelkezésedre állok, és ígérem, mi leszünk a következő párnacsata nyertesei! -halk kuncogás. Rámosolyogtam, olyan szeretetteljesen és önzetlenül, ahogyan ő szokott rám. A legártatlanabb lélek, akit ismertem. Lassan befordultunk a sarkon, és a park felé pillantva egyből a pad felé vettük az irányt. A nap szürke felhőrengeteg mögé bújt, viszont a szemeimmel mégis kerestem.
—Tudod, engem eleve az lep meg, hogy William egyáltalán szóba állt veled, normális hangot megütve. Vagyis ne érts félre, ezt nem miattad mondom! Ő egyszerűen csak magának való, önző és lehetetlenül bunkó. Te pedig egy csupa-szív lány vagy! Csak nem fér a fejembe, hogyan kavarodtatok ennyire össze. Mármint nem ítéllek el, egyáltalán nem úgy értettem, csak.. Ez az egész biztosan egy nagy gubancnak hangzik.
—Értem, mit mondasz. Őszintén, Val, fogalmam sincsen, hogyan keveredtem bele ekkora butaságba, ekkora.. ekkora idegesítően nagy érzelmi csapdába! Azt hiszem, hogy elárultam saját magam, hiszékeny voltam és az érzések függője lettem, most pedig megvonta tőlem pár mondattal. Annyira szeretném, ha nem érdekelne, ha nem tudna érdekelni. Mégis itt ülök, és erről beszélek, ezen gondolkodom és nem tudom abbahagyni. Undorító, idegesítő! -hagytam, hogy az eddig kimondatlan szavak, amik a fejemben úszkáltak, utat törjenek maguknak és elárasszanak.

A szívemen viselem a sorsod, ezért nem engedhetem, hogy én legyek az.

Igazán eszébe juthatott volna ez, mielőtt megcsókoltuk egymást. Igazán lehetett volna annyira önzetlen, hogy megvonja magától az érzést, ezzel védve az enyéimet. De persze, legyünk őszinték, egy perc melegséget akart magának, mielőtt az enyémet ellopta. Még csak nem is tudja, mennyivel jobban éreztem volna magam, ha inkább szó nélkül eltávolodik tőlem, minthogy mellém férkőzik, s otthagy.
A telefonom csörgése zökkentett ki a mély gondolatmenetemből.
—Riley. -hangosan sóhajtottam.
—Hát akkor vedd fel!
—Nem akarom.
—De!
—De nem!
Hirtelen kikapta a kezemből a telefont, a zöld gombra nyomott aztán gyorsan a fülemhez tartotta. Morcosan néztem a lányra, de ő csak a vállát vonogatta, miközben a másik irányba nézett.
—Riley, szia! -próbáltam minél boldogabb hangot megütni.
—Á, Katie, már azt hittem, hogy ignorálsz. Nem kaptad meg az üzeneteimet? -kínos nevetés.
—De, megkaptam őket, csak nem sok időm volt válaszolni. -nem jött össze. Szorosan lehunytam a szemeim. A leggyengébb kifogás, amit kitalálhattam.
—Ó! Hát, igazán nem akarlak zavarni, csak nálatok végül nem sikerült megbeszélni, hogy akkor mikor szeretnél összefutni. -összeszorítottam a számat. Semmi kedvem nem volt találkozni semmilyen férfival, nem értem, hogy nem esett még le neki!
—Igazá-
—Holnap? -a szavamba vágott. Val-re néztem, aki hevesen bólogatott, mivel hallott minden szót. A fülét a telefonomhoz nyomta.
—A holnap tökéletes lesz neki. -válaszolt helyettem, mikor úgy tűnt, hogy csak elengedem a fülem mellett a kérdést. Még morcosabban néztem rá. Elmormoltam egy igenfélét én is.
—Szuper! Akkor majd felveszlek délután ötkor, ha az megfelel!
—Igazából el tudok sétálni. -most Val nézett rám csúnyán. De hát ő erőltette!
—Ja.. Igazán nem nagy gond, tényleg!
—Nekem sem. -hallottam, ahogyan hangosan beszívja a levegőt.
—Akkor ötkor Lydia kávézójában? -kezdett lemondó lenni, és nyomban bűntudatom támadt.
—Persze, ott leszek. Alig várom! -a hangomba némi melegséget vegyítettem, aztán elköszöntünk egymástól.