E L T I L T O T T A K

Tizenegyedik

Egy energikus reggelen voltam túl, mikor Den kocsijában ültünk, úton hazafelé. A mai napon tulajdonképpen elengedték a tanítást. Hallway-ben hagyomány szerint minden októberben megtartják az Őszi Fesztivált, ami tulajdonképpen a diákok áldása. Kikapcsolódást, szórakozást biztosít számukra, a szülők pedig unhatják magukat, miközben a kisgyermekük a körhintán ül két dollárért öt percig. Persze, ha a gyerek boldog, a szülő is, általában ez így működik. Bár én nem vagyok olyan nagy rajongója, hogy a fesztiválra járjak, egyáltalán nincs közöm a célbadobáshoz, almahorgászáshoz és a vattacukor evéshez. Meg persze ott van a hírhedt labirintus, ami ijesztő maszkos emberekkel, bábukkal és sok-sok váratlan hanggal megáldott hely. Általában húsz méteres körzetben lehet hallani a sikoltásokat, amiket ijedős lányok, esetleg fiúk hallatnak. Mindenki azt mondja, miután kijutott - ha ki tud jönni onnan segítség, hányás vagy enyhe szívroham nélkül: többet meg sem közelíti a helyet, ami valljuk be, igazán bíztató megjegyzés.

Amanda és Den persze imádják a fesztivált, általában ők mennek ki Anyáék kíséretében, én pedig otthon töltöm az unalmas óráimat. Viszont a mostani fesztiválra rábeszélt Den. A döntésemet persze befolyásolta, hogy egy kutya koreográfia is látható lesz, azt hiszem, egy katonával. Emiatt is döntöttem a fesztivál mellett, talán nem is lesz olyan borzalmas, mint gondolom. Talán jól érezhetem magam, miközben a húgom boldogan fog ugrálni, Den pedig osztozik az örömén. Anyáékat nem tudom, hogyan kéne elképzelnem egy ilyen eseményen, viszont hű reményeim szerint végig mosolyogni fognak. Talán Kenneth és Clarissa is ott lesz, aminek igazán örülnék, ugyanis mostanság elég keveset találkoztunk az egyetemen kívül, és már hiányzik a két legjobb barátom.

Így történt, hogy hazaérve a szobámba rohantam, hogy kiválasszam egyáltalán, mit kéne felvennem. Ahogyan kinyitottam a szekrényem ajtaját, máris bajban voltam. Nem tudtam, milyen öltözékben illene megjelennem. Vannak itt elvárások? - Töprengésem az erőteljes kopogás szakította félbe, én pedig érdeklődve néztem az ajtómban álló Denist, aki ugyanígy nézett vissza rám.

—Mit csinálsz? -kérdezte végül, én pedig a szemeimet forgattam.
—Mondd, minek látszik? -a nyitott szekrényemre mutattam. Rafinált mosoly terült el arcán.
—Mik a lehetőségek? -tenyereit összedörzsölte, úgy araszolt beljebb a szobámba. Ismét a szekrényemre mutattam.
—Szóval az egész szekrényt felveszed? -vigyorgott, én pedig csak gúnyos grimaszt vágtam.
—Úgy nézek ki, nem igaz? -rebegtettem pilláim, ő pedig hevesen bólogatott.
—Ja, elég szekrényül nézel ki, Katie! -csak úgy vigyorgott, viszont meguntam a játékát, szóval elkezdtem sürgetni.
—Mit illik felvenni a fesztiválra? -érdeklődtem.
—Nincsenek szabályok, Katie. Azt veszel fel, amit akarsz. Ma például egész jó idő van, ezt is felveheted. -előhúzott egy barackszínű, éppen térdig érő, egyszerű ruhát, ami derekát egy vékony, aranyló lánc fogta közre. Vonakodva néztem a ruhát. Ugyan nagyon is tetszett, szerettem ezt a ruhát, de egyszerűen nem voltam biztos magamban.
—Legyen ez az egyik opció. -vetettem oda, Den pedig bólintva az ágyamra dobta. Fejrázva néztem a mozdulatot, de magamban tartottam nemtetszésem.
—Ez a fekete nadrág és ez a fura, barna kötött pulóver? Elég faszán mutat a kettő. Nem gondolod, hogy rossz pályán indultam el, Katie? -vigyorogva bólogattam, végül pedig összevetettem a két lehetőséget. Aztán sikeresen nem jutottam dűlőre.
—Szerinted? Nem tudok dönteni. -az orrom alatt motyogtam, hiszen a világért sem ismertem volna be túl hangosan, hogy két opció közül nem tudok választani.

Ekkor toppant be Anya Amandával az oldalán. Anyán egy élére vasalt, alja felé harang alakú, fekete szövetnadrág volt, egy elegáns, halovány kék inggel párosítva. Szőke haja egy feszes kontyba volt tűzve, ezzel igen nagy kontrasztot alkotva. Kezét Amanda szorongatta, aki egy az én ruhámhoz hasonló szabású, élénkebb narancssárga ruhában álldogált mosolyogva.
—Nagyon csinosak vagytok ma! -szóltam kedveskedve.
—Köszönjük, Katie! -Anya rám mosolygott, aztán az ágyamon heverő ruhákra nézett.
—Vedd fel a ruhát. -azzal pedig ott is hagytak minket, mondván, hogy még Amandának ennie kell, vagy megveteti az összes cukorka árus cukrait. Kuncogva néztem, ahogyan Amanda ugrálva haladt a lépcső felé, aztán sóhajtva Denisre emeltem a tekintetem.
—Akkor barack leszek. -mondtam, ő pedig helyeslően bólogatott.
—Nagyon úgy néz ki, húgi! -nevetett, én pedig vállon csaptam. Kitoltam a szobámból, hogy végre forró zuhanyt vehessek. Alig vártam, hogy a víz elmossa felgyülemlett érzelmeimet, amit a tegnap este hagyott kéretlenül maga után. Nem tudtam, egy ilyesféle eset, mint az enyém és Williamé, milyen bánásmódot követel maga után. Soha az életben nem éreztem egyszerre kellemetlenséget és vágyódást egyazon pillanatban. Ó, bárcsak egy pillanatra kellett volna éreznem. Bárcsak feledésbe merülne az egész, s bárcsak mégse. Azt akarom, hogy tudatalatt is temessem mélyre minden emlékemet, azt akarom, hogy felszínen maradjon minden, olyan serényen, amennyire az lehetséges.