E L T I L T O T T A K

Hatodik

Kilenc harmincat ütött az óra, pontosan, mikor olyan szintre zuhantam, hogy ha a hangosbemondó nem kezd el sípolni, biztosan elalszom. Kétlem, hogy az öreg Dr. Wlare tartana ilyen unalmas előadást, bár.. A tegnap esti buliból mai lett, én pedig olyan szinten voltam kimerült, mint egy száz éves hangosbemondó. Pont, mint az a csodás darab, ami a kilencvenkettes előadó terem ajtaja felett csücsült. Mindenki a füléhez kapta a kezét, hiszen a hirtelen jött frekvencia túlságosan magas volt az éberek számára is. Recsegve ugyan, de valamennyire hallható volt az intézményvezető hablatyolása. Tulajdonképpen
azt sem tudtam, hogy az egyetem rendelkezik hangosbemondó hálózattal. Nem véletlen, gondolom nem is használják igen gyakran.
—..telyn..wn-t..irodá..a..lliam..egy..st!..nöm.. -ezek után mindenki sutyorogni kezdett, hátha rájönnek, mi hangzott el az imént. Én, mint akit egyáltalán nem érdekel, tovább rajzolgattam Keeth kezére, aminek a fiú természetesen nagyon örült.
—Abbahagynád, légy szíves? -vigyorogva fogadtam Keeth kisfiús kirohanását, majd folytattam az aranyos béka kiszínezését. Kiskorom óta oda és vissza vagyok az állatokért, majd amikor megnéztem "A hercegnő és a béka" című mesét, mindig meg akartam csókolni egy aranyos békát. Persze anya ezt teljességgel kizárta a "bakancslistámról". Ennek természetesen utólag örülök, viszont akkor jobb volt nem hozzám szólni.
Ha jobban belegondolok, a hosszú és tartalmas bakancslistámat, amit mindig izgatottan egészítettem ki az újdonságokkal, Ő eltűntette. Akármit akartam megvalósítani, nemet mondott rá. Tulajdonképpen egy csöppnyi öröm ért akkor, mikor a 47-es pontot felolvastam neki, amit mosolyogva hallgatott, aztán rábólintott.
Az ügyvédiroda látogatása volt a negyvenhetedik kívánságom.
Mi más lehetett volna?
—Katelyn Hawn-t szeretném látni az irodámban William Evans-al együtt! Most! Köszönöm. -immár elég érthető volt az intézményvezető kérése, viszont arra nem számítottam, hogy mikor az évtizedben először felcsendül a rádióban a hangja, az én nevem fog visszhangzani mindenütt az épületben. Nem mondom, teljes mértékben beparáztam, remegett a kezem, ahogyan a cuccaimat összepakoltam, holott tudtam, hogy semmi rosszat nem tettem. Keeth ugyanolyan értetlen kinézettel fordult felém, mint amilyen én voltam.
—Mi a franc, Katie? -kérdezte hangosan suttogva. Szemeim a fiú arcát járták körbe, mielőtt megállapodtak volna az övéin.
—Fogalmam sincs, Keeth. Komolyan.. -túrtam szőke hajamba, majd a pulóverem kapucniát a fejemre húzva elindultam a negyedik emeletre, ahol az "öreg" Mr. Reeves irodájának hátborzongató ajtaja várt.
Az utolsó lépcsőfokokat tettem meg, amikor valaki erősen nekem jött a vállával. Mérgesen néztem az előttem elsiető alakra, majd megforgattam íriszeimet.
—Persze, gyere csak nekem. Ne is kérj bocsánatot, a taplók nem szoktak olyat. Jézusom, az milyen ciki lenne.. -dünnyögtem az orrom alatt, majd inkább elengedve a témát, befordultam az irodához vezető folyosón.
Éppen ekkor záródott az iroda ajtaja, mire én kissé remegő kézzel bekopogtam.
—Gyere! -hallottam tompán a titkár idegesítő hangját. Óvatosan lenyomtam a kilincset, aztán be is léptem a kisebb helyiségbe. Be sem zártam az ajtót, azonnal megcsapott a dohos szag, amit általában idősebb emberek otthonában lehet érezni. Hát igen..
—Foglalj helyet. -mutatott a fal mellett lévő székekre, fel sem nézve a számítógépéből. Tekintetemmel követtem keze mozgását a székek irányába, ahol megpillantottam a szőkeséget.
Ott ült, egy zöld huzattal megáldott széken, a telefonját nyomkodva, terpeszben tartott lábakkal. Már így elég ellenszenvesnek tűnt számomra, viszont mikor megláttam, hogy egy megtöltött cigaretta van eldugva a füle mögé, hányni akartam.
Miért olyan makacs az emberi természet? Tulajdonképpen minimum minden ötödik embernek a világon van egy dohánytól beteg ismerőse. Nem, nem éppen a rákra gondolok, ugyanis már az élelmiszerekben is ugyanúgy megtalálhatóak a rákkeltő anyagok. Viszont a tüdőt károsítja a nikotin. Szóval bevizesedhet a tüdőnk, vagy akár hasonlók is, mindegy, hogyha nem tudnak időben megmenteni, már nem számít.
—Ülj már le a seggedre. -mordult rám a fiú, mire én csípőre vágtam a kezeimet.
—Már elnézést, de ki vagy te, hogy ezt megmondd nekem? -nem voltam ideges, csak nem szeretem, ha valaki beleszól abba, ami nem az ő dolga.
—Ne pattogj liliputi! Ülj már le! -mondta ő is, mire én mérgesen felé kaptam a tekintetem.
—Na jó! Tudod, hogy kinek beszé.. -kezdtem, viszont el is akadtam, mikor a szőkeség a szemeimbe nézett. Csokoládébarna íriszei csillogtak, úgy nézett ki, mint egy őz. Éreztem, hogy valahonnan nagyon ismerős, aztán eszembe jutott a buli. Ahogy elnéztem, neki is beugrott, ugyanis elég indiszkréten meredt rám.
Mielőtt bármit mondhattunk volna (nem mintha én akartam volna), nyitódott az igazgató irodaajtaja.
—Tessék befáradni, fiatalok. -állt meg az ajtó mellett, majd megvárta, míg bemegyünk a kis helyiségbe.
Mindent kizárva sétáltam be az előbbinél is kisebb helyiségbe, majd helyet foglaltam az asztal előtt lévő székek egyikén.
Mikor leült mellém a fiú, megcsapott a friss dezodorral keveredő izzadtság szaga, amitől elszörnyedtem, viszont kizárva az utóbbit, az előbbi illatát jónak gondoltam.
Tüzetesebben megnézve, szőke haja igen csapzottan állt, a nyaklánca el volt ferdülve, a nyakán pedig izzadtságcseppek folytak végig.
A lábait rugóztatta, emellett elég szaporán vette a levegőt. Szemeit igen különlegesnek találtam, hiszen a barna minden létező árnyalata jelen volt benne. A csokoládét juttatta eszembe, amit persze minden ember szeret, hiszen finom, viszont nem engedhetjük, hogy egy szem megtévesszen minket, ugyanis az már kevésbé finom. Gondolom. Hagyjuk.
Megköszörülte a torkát, mire ijedten Mr. Reeves felé kaptam a fejem.
—Örülök, hogy szíveskedik nekem szentelni a figyelmét, Ms. Hawn. -olyan gorombán nézett rám, mint egy ijesztő buszsofőr.
—Elnézést, Igazgató Úr, én csak.. -itt meg is akadtam, hiszen nem mondhattam azt, ami amúgy nyilvánvaló, miszerint én a mellettem ülő szőkeséget mustráltam. Óvatosan rápillantottam, majd leesett elsősorban az, hogy igazán nem számíthatok rá ebben, másodsorban pedig az, hogy azért láthattam olyan jól a barna árnyalatokban pompázó íriszeit, mivel ő is engem nézett. Emiatt igazán kényelmetlenül éreztem magam, lejjebb csúsztam a széken, majd az ablakot kezdtem kémlelni.
—Nincs csak, kisasszony. Remélem tudják, miért vannak itt. -nézett felváltva rám és a mellettem ülőre.
Enyhe kuncogást hallottam a jobb oldalamról, de mit sem törődve ezzel, megráztam a fejemet.
Ezzel egyöntetűen csengett fel egy mély hang mellőlem.
—Aha. -helyette is elástam magamat, mert ez a hangnem kiverte a biztosítékot. Abban legalábbis biztos lehet, hogy az igazgató nem fogja díjazni.
—Első sorban "Igen, Mr. Reeves.". Emellett azt mondja el nekem, kisasszony, hogy ha maga nem tudja, de Mr. Evans igen, akkor ez hogyan is igaz?
—Úgy, Igazgató Úr, hogy fogalmam sincs, miért kellett bejönnöm ide, és arról végképp nincs, hogy miért pont vele.
—Akkor felvilágosítom. -szavai a gúnytól szinte eláztak, ez pedig már most nem tetszett nekem.
—Mr. Evans és maga feltörték Dr. Chaplin professzor úr autóját, és mint az állatok, ott folytattak mélyebb társalgást. -úgy nézett rám, mint aki komolyan gondolja, hogy én is részt vennék ebben.
—Maga most azt feltételezi, hogy én voltam? Ezt a dolgot most hallom életemben először. Nem tettem semmi rosszat. Szabadidőmben otthon segítek édesanyámnak, tanulok vagy pedig a menhelyen dolgozom, de semmi mást. -olyan gyorsan hadartam, hogy féltem, nem is érti amit mondok.
—Engem nem érdekel a napi rutinja, meg úgy unbolck az élete, csak az, hogy hogyan meri ezt a hangnemet felvenni velem szemben, illetve hogyan merik ezt az erkölcstelen viselkedést az egyetem területén folytatni! Nem érdekel, hogy mit nem tett, ha ezt meg merte, akkor emellett minden dolga eltörpül, Ms. Hawn, és ha még egyszer meg meri kérdőjelezni az állításaimat, isten bizony, hogy sebtiben kirepítem az egyetememről, ami második, ismétlem MÁSODIK A LEGJOBB EGYETEMEK RANGLISTÁJÁN. Most pedig kotródjanak, nem akarom ide hívni egyiküket sem többet. Együtt látni magukat pedig végképp nem! Kifelé! Tüstént! -a mondandója végére már ordított, felállt a székéből, és a kezével mutatta az irányt.
Én olyan szinten sokkolódtam le, mint még soha. Nem akartam elhinni, hogy ennyire mérges lehet rám az igazgató egy olyan dologért, amit el sem követtem.
—Hé! Te! -kiáltottam Evans után, aki éppen kifordult volna a folyosóról. Fújtatva mentem közelebb hozzá, majd enyhén meglöktem a két kezemmel.
—Miért nem erősítettél meg? Ha? Te is tudod, hogy a közelében sem voltam annak a fránya autónak! Azt sem tudom, ki vagy! Miért nem mondtad, hogy nem én voltam? Te sem voltál ott! Nem?! -mindeközben a mutatóujjammal bökdöstem a mellkasát, egyre előrébb lépegetve. Megfogta a karomat, majd kicsit megszorítva ellökte.
—Először is, nyugodj le, liliputi. Másodszor, ne érj hozzám. Harmadszor pedig, azért nem szóltam, mert nem volt kedvem, viszont én ott voltam. És kurvára élveztem. -a végén rám kacsintott, majd elsétált, engem otthagyva a rengeteg megválaszolatlan kérdéssel a fejemben.
—Undorító vagy, Evans! Ha valakit újra kell éleszteni, akkor elsétálsz mellette, annyit mondva, hogy nincs kedved újraéleszteni?! -ordítottam utána.
—Hívok neki mentőt, ha lesz kedvem. -szólt vissza, mire fújtattam egyet, majd feldúltan elindultam az egyetem kijárata felé. Az előadásból 30 perc maradt hátra, én pedig úgy döntöttem, hogy megkímélem magamat a kíváncsi tekintetektől, az idegesítő kérdésektől és a monoton előadás hangulatától.
Írtam egy SMS-t Keeth-nek, hogy a Kleiner Kávézóban találkozzunk, ő pedig készségesen oda is jött pár perc késéssel.
—Na, mi volt, Katie? -szemei az enyémek között ugráltak, én pedig lassan végignéztem a színes, gyermekbarát helyiségen.
—Azt hiszem, utál az igazgató. -sóhajtottam, majd lejjebb húztam a smaragd színű pulóverem ujját.
—Nem.. nem is tudom, hogy történt. Csak megvádolt egy olyan dologgal, amit meg sem tettem, aztán elmondtam neki az igazat, hogy semmi rosszat nem csináltam. Erre ő megbolondulva elkezdett prédikálni az erkölcsről, meg hogy az egyeteme a második a ranglistán, és hogy merészelem ezt a hangnemet felvenni vele szemben, aztán kiküldött minket. Ő pedig ott volt, és tudta hogy én nem, mégsem szólt semmit, ezért mikor megkérdeztem, hogy miért nem, annyit mondott, hogy azért, mert nem volt kedve! Érted? Nem volt kedve! Annyira felbosszant!
—Nyugodj le, Katie. Nyugi. -átnyúlt az asztal fölött, majd megfogta a karomat, de én elrántottam onnan.
—NEM! -álltam fel. Mikor észrevettem, hogy ez hangosabbra sikeredett a tervezettnél, halkan elnézést kérve foglaltam helyet.
—Bocs, Keeth, nem miattad van, csak tudod, olyan tehetetlennek érzem magam. -ittam bele a kávémba, amivel sikeresen megégettem a nyelvemet, szóval inkább hátradőltem a széken.
—Semmi baj, tudom. De mivel vádolt meg az a vénség? -kérdezte furcsán.
Felsóhajtottam, mert ez nekem is kényelmetlen téma volt, hiába nem voltam a részese.

...

☆
Sziasztok!
Tudom, hogy rengeteget kellett várni az új részre, viszont alig volt időm és ihletem írni, ezért folyton halogattam. Viszont így Halloween alkalmából valahogy minden jött magától. Remélem senkinek nem okoztam csalódást, legalábbis nem olyan nagyot.
Szép estét mindenkinek!❤️
ℤ𝕝𝕖𝕖
★