E L T I L T O T T A K

Nyolcadik

Pontban hat óra harminc perckor csörgött az ébresztőm, amit biztosan lecsapok, ha nem olvasom el a szalagcímét.
,,7:30 - ZH"
A szemeim kipattantak a helyükről, majd olyan hirtelen akartam kiugrani az ágyamból, hogy a lábam a takaróba akadt, ennek következtében pedig az asztalomon lévő könyvekbe akartam kapaszkodni. Az egésznek az lett a vége, hogy ott feküdtem a szőnyegemen, elterülve, könyvekkel a hátamon, és egy aranyos takaróval a lábamon. Biztosan kijelenthetem, hogy a reggelem nem is indulhatott volna jobban.
—A manóba is már! -morgolódtam hangosan, ezután pedig kibújtam a könyv halom alól, a takarót pedig lerúgtam a lábamról.
—Húha, Katie. Ilyen cifra káromkodást sem hallottam még tőled. Fejlődsz, fejlődsz. -nevetett rajtam Denis, én pedig fújtatva elléptem mellőle, hogy eljuthassak a fürdőszobába. Éppen a pizsama felsőmet akartam levenni, amikor eszembe jutott, hogy törülköző sem ártana. Összefont karokkal léptem ki az ajtón, majd a szobámba sietve Denis-t pillantottam meg, letörölhetetlen vigyorral a képén és egy tiszta törülközővel a kezében.
—Meg se szólalj, Keith, vagy megcsapkodlak. -mutattam fel fenyegetően a mutatóujjam, aztán a kezéből kikapva a puha anyagot, ténylegesen elmentem tusolni.

·•₪•·

Sóhajtva léptem ki az előadóteremből, Keeth és Clarie pedig izgatottan beszélték át az egész ZH-t. Éppen hátrafordultam hozzájuk, amikor valaki vállal jött nekem. Éppen elnézést kértem volna, amikor megláttam azokat az ismerős, csokoládébarna szempárokat. Egy pillanatra megtorpantam, majd kettőt pislogva tudomásul vettem, hogy most igazán nem álmodok.
—Útban vagy, liliputi. -szólalt meg, a név hallatán pedig mérgelődni kezdtem.
—Te vagy a liliputi! És tudod mit? Annál is inkább te vagy az útban, és nem én! -szegtem fel az állam büszkén, mire jóízűen nevetett két sort.
—Ne is próbálkozz, nem megy neked ez az oltogatás dolog. -vigyorgott, aztán ha nem égettem volna magam eleget, rátettem még egy lapáttal.
—Hát vedd tudomásul, hogy neked sem! És ne gyere a közelembe. Ellentétben veled, én tanulni járok ide, nem azért, hogy kicsapjanak! -hadartam idegesen, majd vállal nekimentem, ahogyan ő is tette velem. Miután biztos hallótávolságon kívül tudtam magamat, a vállamat dörzsölgettem.
—Áú! Miből van ez az ember? Betonból? -kérdeztem a többiektől fájdalmas arccal, akik látszólag az egészből nem vettek észre semmit.
—Hé! Srácok! -lengettem a kezeimet előttük, mire rám kapták a tekintetüket.
—Te tudtad a választ a hatodik feladat második részfeladatára? -kérdezték tőlem olyan szinkronban, ami egyszerre volt lenyűgöző és visszataszító.
—Arra sem emlékszek, hogy mit írtam fel a "Név" mögé, nemhogy részfeladatokra. -motyogtam, mire furán néztek rám.
—Micsoda? Hogy nem emlékszel a feladatra? Meg a nevedre? Mii? De ugye megnézted a személyidet? Azon rajta van. -magyarázta nekem Keeth, mire a szememet forgatva csaptam a homlokomra.
—Jézusom, hagyjuk már a ZH-t. Majd sikerül valahogy. -vontam meg a vállam, holott egyáltalán nem így gondoltam.
Nagyon is fontosnak tartottam az összes ZH-t, dolgozatot és beadandót. Nem is kell gondolkodnom, világ életemben kitűnő tanuló voltam. És örülök, hogy Anya ennyire hajszolt, hogy ennyire azt akarta, hogy jó legyek. De, valóban jó vagyok? Őszintén? Nem. Bár az én érdemem, hogy tanultam, és nem csak próbáltam, viszont nem magamtól akartam, emiatt rengetegszer kínszenvedésként éltem meg azokat a délutánokat, amikor öttől hétig az íróasztalom előtt kellett gubbasztanom. Felvettek egy jó egyetemre, ezt aláírom. De ezen kívül, igazán nincs semmi olyan visszajelzésem a tanulással töltött éveimből, amik bíztatnának arra, hogy a jövőben is tartsam meg ezt az átlagot.
Denis szavai csak úgy cikáztak a fejemben, mintha visszhang lenne, ami nem szűnik meg létezni. "Mindig csak azon kattogsz, hogy mi lesz, ha..?" "Volt már barátod, akit szerettél?" "Hallod, amit mondok?"
—Hallom. -mondtam hangosan, mire a Clarie és Keeth furán néztek rám. Azt hiszem megértem.
—Mi lenne, ha elmennénk moziba? Hm? -kérdezte Clarie, mire én egyből a fejemet kezdtem volna rázni. Viszont mégis igent mondtam, mert velük akartam lenni. Nagyon is. Az otthonunk minden centiméterét áttanulmányozhattam már, ennyi bőven elég volt belőle.