E L T I L T O T T A K

Tizedik

Alig volt tőlem pár lépésre, amikor hangja élesen szelte át a feszült levegőt.
—Hát itt vagy, babám! Mondtam, hogy később gyere, még nem végeztünk. -nagyot nyelve néztem a közeledő alakot, aki elém érve egyből a falhoz nyomott. Rettegve néztem szemeibe, a felismerés pedig mint az áram, olyan gyorsasággal söpört végig rajtam. Komolyan nézett a szemeimbe, én pedig nyeltem egyet.
—Ne rontsd el az üzletemet, vagy kurvára megbánod. -suttogott erőteljesen, majd hirtelen lecsapott ajkaimra. A szívem eltolta volna, viszont nem mertem ellenkezni. Akármit tehetnek velem, ennek pedig már így is felelőtlenül kitettem magam. Zihálva húzódott el tőlem, szemeibe nézve pedig észrevettem valamit. Talán érzéseket. Sajnálatot. Hosszú másodpercekig a szemeibe bámultam, fogva tartottak, akár egy egeret a csapdában. A tekintetem körbejárta egész arcát, szőke tincseit remegő kézzel söpörtem ki a homlokából. Amint ajkaira pillantottam, eszembe jutottak az előző másodpercek, és csak heves mozdulataira tudtam gondolni. A szája ízét semmihez nem tudnám hasonlítani, viszont túlságosan megtetszett. Kabátja szegélyét a markomba zártam, úgy húztam újra magamhoz. Tudtam, hogy csak a magam védelméért tettem. Legalábbis elhittem. Meglepődöttsége másodpercek alatt eltűnt, éreztem, hogy kezei a falról a derekamra csúsztak.
—Gyerünk haver, nem érünk rá egész nap! A csajod meg tud várni a kurva kocsidban is. Ben önként elkíséri. Na, vonszold ide a segged. -lassan elváltam William-től, a félelem pedig biztosan tükröződött szemeimben, mivel aggodalmasan fürkészte arcomat.
—Sajnálom, liliputi. -hangja lágy volt, melegbarna szemei gyöngéden pillantottak vissza rám, én pedig úgy éreztem, egyszerűen nem hiszem el, hogy ez ugyanaz a William Evans, aki rongyként bánt velem.
—Nem akarom, hogy... -hiába akartam, nem tudtam befejezni, ugyanis valamelyik pasas elrángatta előlem, miközben egy másik William kocsija felé vezetett. Nem mondom, hogy teljesen biztonságban éreztem magamat, tekintve, hogy ez az ismeretlen férfi a karomnál fogva húz magával, a másik három társa pedig röhögcsél a távolból. Egy fekete Volvo mellett álltunk meg, amiről a pasas egy gombnyomással feloldotta a zárat, majd kinyitotta nekem az ajtaját.
—Most be kéne szállnom? Biztos jó autóhoz kísért? -kérdeztem gyanakvóan szemeibe nézve, mire ő égnek emelte azokat,
—Will csaja vagy, nem? Csak tudod, milyen a kocsija. Na, ugorjál be, nem akarok itt állni feletted egész nap. Nem kockáztatom meg, hogy ne tudjak uralkodni magamon. -kacsintott végül. Undor futott végig az arcomon, aztán gyorsan beültem az autóba. Bár lefejeltem a tetejét, ő ezt nem vette észre, én pedig csak akkor szisszentettem fel, mikor már becsapta az ajtót. Nem értettem, mi folyik itt. Első sorban, hogy miért akartam olyan gyorsan hazaérni. Szóval hogy oda, ahol én lakom. Egyszerűen, csak miért. Persze, kétség kívül szívesebben lennék ott, mint itt. Másod sorban, kik ezek az alakok, és William miért "üzletel" velük? Mi köze lehet hozzájuk? Azt tudom, hogy irdatlanul bunkó, de nem gondolnám, hogy ilyen fickókkal barátkozna. A percek hosszú óráknak tűntek, rajtam pedig egyre inkább úrrá lett a pánik, amikor az a bizonyos Ben, aki "elkísért" (inkább elhúzott), az autóval szemben állt és engem bámult, mozdulatlanul. Frusztrált lettem miatta, egyre inkább az autóban lévő digitális órát figyeltem, milyen lassúsággal váltanak a számok, emiatt fájdalmas arcot vágva birizgáltam az ölemben lévő kezemet.

Tíz hosszú perc múlva William vágta be az autó volán felőli ajtaját, aztán a homlokát ütögette öklével. Úgy tűnt, mintha nem vett volna észre. Mögöttünk fényszórók villantak fel, ezzel fényt vetve az autóba, majd az az autó kikanyarodott mögülünk és kerék-csikorogva fordult ki az utcából. A torkom kiszáradt, féltem, ha megszólalok, csak suttogni tudok majd. Ijesztő volt, ahogy szótlanul ült mellettem William, az pedig, hogy nem vett észre, annál is ijesztőbb.
Nem bírtam tovább, muszáj voltam megkérdezni tőle, még ha tudtam is, hogy le fog rázni.
—Kik voltak ezek? -és valóban, hangom csak suttogásként terjedt szét a csöndes autóban. William lassan rám emelte szemeit, amik lassacskán fekete árnyalatot vettek fel. Bőre hófehér volt, jéghidegnek hatott, s késztetést éreztem arra, hogy megérintsem. Elképzeltem, milyen érzés lehet, amikor végighúzom porcelán sima bőrén az ujjaimat, amikor selyem puha hajába vezetem azokat.
—Rossz, nagyon-nagyon rossz emberek, Katelyn. Akik ha nem teszek semmit, prédaként tekintettek volna rád, akik simán letépték volna a csinos ruhádat, hogy... Nem engedhettem, hogy ezt tegyék veled, egyszerűen nem bírtam volna utána magamra nézni. És hogy elrontsák egy olyan ártalmatlan, pillangóhoz hasonlító lány életét, mint te vagy... Bele sem merek gondolni, milyen kínok közt szenvedtem volna ezek után. És látni a rettegést a szemedben, megerősítette, hogy helyesen tettem. Ha tudnád... Nem... Ha értenéd, mire képesek ezek, egyszerűen rémálmok gyötörnének. -hangja halk volt, mégis tehetetlen düh hallatszódott ki belőle, arcára pedig gyűlölet és sajnálat ült ki egyazon pillanatban. Hidegrázva figyeltem, füleltem, mit tesz s mondd, aztán egy tincsemet a fülem mögé tűrtem.
—Te most sírsz? -hangja és arckifejezése is meglepettséget tükrözött. Észre sem vettem, hogy megeredtek kéretlen, sós könnyeim, viszont a csuklómmal próbáltam letörölni minden egyes cseppet.
—Sajnálom, Kate. Nem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerülj. Kérlek, ne haragudj rám. -lesütöttem íriszeim, majd némán megráztam a fejemet.
—Nem... Én csak... Nem tudom, mi történhetett volna. Próbálok nem a legrosszabbra gondolni, viszont a monológod visszavett az önbizalmamból. Egyszerűen csak, köszönöm. Hogy megtetted ezt értem. -néztem újra szemeibe, amik most sokkal világosabbnak, barnának tűntek. Elvesztem bennük, oly gyönyörűek voltak. Tökéletes arca és titokzatos arckifejezése vonzotta minden egyes pillantásom, akár egy mágnes. Próbáltam elnézni, viszont nem tudtam magamat rávenni. Olyan volt, mint egy érthetetlen burok, ami feszültséggel volt tele. Mi pedig részei voltunk ennek a buroknak.
—Haza viszlek. -törte meg a csendet, én pedig észbe kapva bólogattam.
—Azt hiszem, az lenne a legjobb. -motyogtam, miközben kinéztem a sötét utcára. A motor berregése alig hallatszott, az út csendben telt. Minden negyedik másodpercben éreztem, ahogyan erőteljesen szívom magamba az oxigént. Annyi kérdés kavargott a fejemben, egyszerűen nem bírtam megállítani a kíváncsiságom.
—Szóval... kérdezhetek valamit? -ajkai csibész mosolyra húzódtak, amit nem tudtam hova tenni. Azt hiszem, lesz még egy pár kérdésem.
—Kérdezz. -válaszolt nyugodtan, én pedig erőt véve magamon, feltettem az első számú kérdésem.
—Miről szólt az üzlet? -gyanús mosollyal nézett rám egy pillanatra.
—Nem mondhatom el. Egy ügyvéd lánya vagy, szívem. -kuncogott halkan, én pedig leragadtam egy részletnél.
—Honnan tudod, hogy kinek a lánya vagyok? -kérdeztem felháborodottan, mire megcsóválta a fejét.
—Nem nehéz kitalálni, Hawn kisasszony. Emellett mindenki tudja, hogy kik Delilah Amy Hawn gyerekei. -mondta, én pedig megforgattam íriszeimet.
—Ugyan mindegy. Szóval? Elmondod, vagy sem? -kérdeztem újra, hátha, viszont megrázta a fejét.
—Kérdezz mást, Kate. -hangja szórakozott volt, én pedig elraktároztam későbbre ezt az igen fontos kérdést. Sóhajtva töprengtem, amikor beugrott a második számú kérdésem.
—Mondd... miért csókoltál meg? -próbáltam magabiztosnak hangzani, viszont éreztem, hogy elbuktam.
—Ugyan, Kate. Ha nem teszem, szerinted elhiszi valaki onnan, hogy a barátnőm vagy? -kacsintott, mire a gyomromban éreztem valami furcsa, csiklandozó érzést, amit igazán nem akartam. Eközben tudomásul vettem, hogy kizárólag a hitelesség céljából tette, ami előbb hozott fel bennem csalódottságot, mint megkönnyebbülést.
—És te? Te miért csókoltál meg? -nézett rám sejtelmesen, arcomat pedig elöntötte a pír.
—A hitelesség miatt... -motyogtam, hiába nem tudtam eldönteni, hogy igazat beszélek-e egyáltalán. Idegesen nevettem, mire lágyan rám pillantott.
—Nem kell tovább megjátszanod, nyugalom. Majd azt mondom, szakítottunk. -mosolygott, miközben leparkolt a házunk előtt.
—Izé... Szuper. -motyogtam, kijelentésemre kíváncsian fürkészte az arcomat, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne nézzek végig újra gyönyörű bőrén és babonázó íriszein. Rabul ejtett, és nem tudtam tenni ellene. Nem mintha akartam volna. Ahogy ajkaira néztem, felrémlett, miként csókolt meg, én pedig éreztem, ahogy elvörösödöm.
—Miről maradtam le? -kuncogott mellettem, mire észrevettem, hogy nem éppen észrevétlenül bámulom.
—Semmiről. Köszönöm, mégegyszer. Majd találkozunk, vagy valami. Jó éjszakát. -azzal ki is pattantam az autóból, és ahogy elindultam volna, meghallottam a nevem.
—Kate, a telefonod talán még jól jöhet, nem gondolod? -vigyorodott el csibészes mosolyával, amire csak lehajtott fejjel elvettem tőle az említett tárgyat.
—Ó, és Kate! -érdeklődve néztem újra rá, ő pedig még mindig vigyorgott.
—Kerüld el a sikátorokat. Nem mindenhol rejtőzik egy William Evans. -kacsintott, viszont hangja tele volt feszült komolysággal.
Még hallottam, ahogyan kitolat a beállónkról, és elhajt, aztán én is beléptem a házunkba. Felrohantam a lépcsőn, majd a fürdőbe siettem. A tükörben néztem az arcomat, amire értetlenség rajzolódott ki, egy kis mosolyt csempészve a szám sarkába.

·•₪•·

A hátamon feküdtem és az egész estét végiggondoltam. Az egész olyan kusza volt. Honnan tudta, hol lakok? Bármelyik lány sétált volna ma ott helyettem, megcsókolta volna? Úgy, olyan érzéseket keltve benne, mint bennem? És miről köthetett üzletet? Talán valami nagy maffia? Kétlem... Miért volt velem annyira... más? Kedves, figyelmes emellett még védelmező is? Nem tudtam hova tenni ezt a kérdésrengeteget, ezért szimplán nem gondoltam rájuk. Azt hiszem, ez volt életem legnehezebb dolga. Nem tudtam nem rájuk gondolni, ez pedig kellőképpen felidegesített. Lassacskán kezdtek elnehezedni a szemhéjaim, végül pedig átadtam magamat az álomvilágomnak.

☆
Bár nem válaszoltam egy hozzászólásra sem, mindet elolvastam, és nagyon jól estek! Köszönöm!🥺 Ami a mai részt illeti, remélem nem bánjátok, hogy ilyen véletlenszerűen hoztam. Viszont bízom benne, mindenkinek elnyeri a tetszését!
Kitartást, nemsoká vége a sulinak is! 🥰
ℤ𝕝𝕖𝕖
★