E L T I L T O T T A K

Tizenkettedik

A hétvégémet szinte végig a menhelyen töltöttem, ugyanis szerdáig minden ott lévő kutyát át kell szállítani más menhelyekre, illetve, ha van rá jelentkező, adoptációra kell párat bocsátani. Sajnos kiderült, hogy a menhely pénzügyi gondokkal küszködik egy ideje, ezért eladták a helyet, még ha nagyon nagy szívfájdalmat is hagy maga után e tettük. Könnyes búcsút kellett vegyek Jaspertől is, az öreg s egyben, sajnos rákos labradortól. Ha lehetséges, még inkább megszerettem azt az állatot. Szipogva néztem, miközben eltolták előlem, hogy elaltassák, ezzel véget vetve minden fájdalmának. Aztán szipogva is mentem haza, egyenesen a szobámba. Halvány barna falai melegséget árasztottak, én pedig sóhajtva hámoztam le magamról melegítő-felsőmet, amit a szennyes kosaramba dobtam. Ma még le kell vinnem őket kimosni, nyugtáztam magamban. Szombat lévén a kedves kávézó zárva állt helyén, én pedig ezzel a tudattal vetettem magam az ágyamra. A plafonomat tanulmányoztam, amely a barna egy sötétebb árnyalatában leledzett. Egyszeriben egy barna árnyalatú szem tűnt fel előttem, s lassacskán arc is társult hozzá. A felismerés mintha pofonvágott volna, olyan intenzíven tört rám. Éreztem, hogy az undor és düh keveréke méregként terjedt szét testemben. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, én pedig csak az előttem lebegő arcra koncentráltam. Fényben úszó szemei az enyémeket vizslatták, mintha a kék minden egyes árnyalatát fel kívánná fedezni bennük. Pillantásom arcára siklott, hisz olyan tökéletesnek látszott. Mielőtt minden egyes szegletét szándékoztam volna megjegyezni, megráztam a fejemet, hogy kiűzzem a gondolataim közül. Minden alkalommal, mikor a fejembe kívánkozik, azt remélem, hogy csak álmodtam, s ő végül hagyta azokat a férfiakat, én pedig teljes békességben lebegek két világ között. A valóságé és a képzeletemé között. Az agyam szülte világban minden tökéletes, nem érzek magamon nyomást a szüleim miatt, nem érzek semmit. Csak végtelen, leírhatatlan boldogságot, könnyedséget és szabadságot. Mennyivel könnyebb volna. De nem így van, és akármennyire is hálás voltam neki, teljes szívemből kívántam, hogy ne így tette volna azt, amit.

El akartam tűnni, hogy végre megnyugodjak, hogy végre abbahagyjam a gondolkodást. Hirtelen ötlet vezérelt, gondolkodni rajta se időm, se kedvem nem volt, ezért csak szélsebesen átrobogtam a bátyám szobájába. Éppen valami barátnője volt nála, aki kelletlenül ült távolabb a bátyámtól, mikor jelentőségteljesen néztem kettejükre.
—Kéne egy fuvar. -feleltem kurtán, Den pedig kérdés nélkül felvett egy pólót és máris a kulcsáért nyúlt. A szőke lány hisztérikusan felhorkant, én pedig csak a szememet forgattam.
—Szóval egyből ugrasz a húgicának, mint egy pincsi? Hát ez vagy te, Den? -hangja megbántott volt, sőt, egyenesen gúnyos.
—Te is jöhetsz, Kelsey. -motyogta a bátyám unottan, én pedig fohászkodtam, hogy ki tudjam bírni az utat ezzel a lánnyal. Éppen megindultam, amikor a lány újra megszólalt.
—De semmi kedvem hozzá! Maradj te is, Den! Van lába, el tud menni magába, akárhová szeretne elkószálni! Vagy tudod mit? Menjél, ha annyira akarsz! Úgyis fontosabb neked! -döbbenten meredtem a szőkeségre, az pedig duzzogva fordította fejét az ablak irányába.
—Igazán nem kell Kelly-re erőltetni azt, amit nem szeretne, Den. -mosolyogtam a lány arcát látva, mikor hirtelen felém fordult égő düh-vel a szemében.
—Kelsey a nevem. -úgy vicsorgott rám, mint egy vérszomjas eb.
—Jaj, bocsánat, nyelvbotlás. -nevetgéltem, mire ő mindenttudóan bólintott. Halk kulcscsörgést hallottam az ajtó irányából, ekkor vettem észre, hogy még mindig Kelsey-vel nézek farkasszemet. Den a mutatóujján forgatta az autója kulcsát, én pedig bólintva megindultam az említett felé. Elléptem mellőle, egyenesen lerobogtam az autóig, a bátyámék pedig mögöttem caplattak. Bevágódtam a hátsó ülésre, míg ők nagyapa tempóban ültek be a helyükre. Fújtatva dőltem hátra, mint egy kisgyerek. A visszapillantóban elkaptam Den pillantását, viszont semmi érdekeset nem véltem felfedezni rajta. Még rajtam tartotta a szemét pár másodpercig, aztán beindította a kocsit.
—Hova is megyünk pontosan, Katie? -kérdezte a bátyám, én pedig büszkén kihúztam magam.
—Keeth a célpont. Tudom a koordinátáit is fejből, ha esetleg érdekel. -mosolyogtam.
—Beérem az utca nevével. -már jobb hangulatában volt, ugyanis nevetett, aminek nagyon örültem. Viszont alig vártam, hogy lássam Keeth-et, ezért gyorsan ledaráltam a címet.
—Ki az a Keeth? -eddig tartott Kelsey részvétele az egyszemélyes csöndkirályban. Legszívesebben csípősen visszaszóltam volna, de nem akartam rontani a bátyám kedvét. Nem tudtam, milyen hangnemben kéne válaszolnom a kérdésére, ezért közömbösen feleltem.
—Egy barátom.