E L T I L T O T T A K

Első

—Nem tudom, hogy legyen tovább, Keeth. -sóhajtottam gondterhelten. A fiú arcára kirajzolódott az együttérzés jele. Talán tanácsot vártam tőle. Talán azt, hogy felvázolja a lehetőségeimet. Talán még én magam sem tudom. De mégis olyat kaptam tőle, amit észre sem vettem, hogy kell. Hogy arra van szükségem, csak nem vallom be saját magamnak sem. Egy apró pofont adott. Elkerekedett szemekkel figyeltem rá, aztán reményteli pillantásokkal néztem körbe az előadóban, hátha nem látta senki a jelenetet. Biztos látta valaki. Katelyn Hawnnak nincs olyan szerencséje, ami előtt a "bal" előtag ne szerepelne.
—Lenyugodtál? -nézett a szemeimbe. Halványan bólintottam, pedig belül tomboltam.
—Katie, figyelj. Nem gondolhatsz csak arra, hogy mi van, ha az a kutya meghal! Haló! Az egyetemen vagyunk! Tanulnod kell, figyelned, ZH-kat és esszéket kell írnod, nem egy kutyáról elmélkedned! Én is sajnálom, hogy rákos, meg minden, de kérlek! Diplomázzunk már le! -szinte könyörgőnek hatott az egész mondókája. Holott teljesen igaza volt. Nem gondolkodhatok folyton ezen, hiszen pszichológiai karra járok, és éppen Dr. Burns professzor tart előadást az emberi érzelem kinyilvánítás formáiról. Alapjáraton ez az egész nagyon érdekel engem, de semmit sem jegyeztem meg az előadás első feléből.
—Le fogunk, Keeth. Le fogunk. -mosolyogtam rá, majd a professzorra irányítottam a figyelmem 96%-kát. A maradék 4%-kot Keeth és a kutya töltötte ki, nyilván.
Egész érdekesre sikeredett ez az előadás. Talán azért nem ásítoztam közben, mert érdekelt is. Vagy szimplán csak az a 3 pohár kávé tette meg a hatását. Hm.
Igazából Dr. Burns beszélt arról, hogy vannak, akik a fájdalmukat a nevetésbe fojtják, de a legnépszerűbb az emberek körében a "jól bevált" alkohol. Kétlem, hogy ez valaha is bevált valakinek. Miben segíthet nekünk egy Jack Daniel's? Elfelejteni egy estére a problémáinkkal együtt mindent? Csak azért, hogy a végén azt se tudjuk, hogy mi kik vagyunk? Badarság! Aki alkoholhoz nyúl, utak keresése helyett, az önző és gyáva.
Gyáva, mert nem mer abba belegondolni, mi lenne, ha..
És önző, mert csak arra gondol, hogy neki jó legyen, a szerettei pedig megszűnnek számára létezni.
Ez a viselkedés undorító. Ki is fejtettem nemtetszésem okát Dr. Burns-nek és a hallgatóságnak, akik egyet értettek velem.
—Egyébként, Jasper. -szóltam mellékesen Keethnek. Érthetetlenül nézett rám. Na igen. Amikor a legjobb barátod bejutott Pszichológiai ágazatra az egyetemen, csak nem tudod, hogy hogyan. Ő sem tudja.
—Tessék? Nem értem. Ki az a Jasper? -idáig hallottam, ahogy forogtak a kerekei. Próbált visszaemlékezni, hogy mikor beszélhettem róla, csak hogy ne tűnjön olyan borzalmas barátnak. Nem tűnne annak.
De ehelyett, belementem a játékba.
—Nem is emlékszel? -fontam össze magam előtt a karjaimat. Kétségbeesett arcát látva, egy láthatatlan mosoly terült szét arcomon.
—Ó, megvan! Az a vörös hajú, ugye? Az, aki tavaly tetszett! -olyan nagy volt az öröme, én pedig belül röhögtem. Még hogy emlékszik! Óriási!
Hogy emlékezhet, amikor nincs mire? Nagyon jó!
—Nem.. -durciztam. Fogalmam sincs, meddig fogok elmenni, de a végén nagyot röhögök majd, biztos vagyok benne. Olyan vicces volt a rémült arcát nézni. Mintha tényleg egy fontos személyről lenne szó. Bár ha belegondolok, fontos "személy", és már említettem neki párszor. Az utóbbi időben legalább tízszer. Naponta.
—Ne már, Katie. Nem emlékezhetek mindenre! Hallod? -fogta meg a kezeimet. Beharaptan alsó ajkaim, de nem bírtam, hangosan felnevettem.
—Jasper a kutya, Keeth! -nevettem, ő pedig a szemét forgatva engedte el a kezem. Rossz tulajdonságom, hogy ha egyszer menthetetlenül elkezdek nevetni, azt nem tudom elegánsan csinálni. Emelett még horkantani is szoktam néha-néha. Most sem történt másképp, belehorkantottam a nevetésembe. Ezen pedig Keeth is nevetni kezdett, miközben a telefonját elővéve, videózni kezdett. Annyira nem érdekelt, mert legtöbbször ezt csinálja.
Mikor lenyugodtak a kedélyek, Keeth-re pillantottam.
—Ma már nincs több előadásunk. -mosolyogtam mindenttudóan. Hevesen rázni kezdte a fejét, miközben rémülten nézett szemeimbe. Pszichopatának ható vigyorral a fejemen bólogattam.
—Katie. Nem. -rázta a fejét. Ő is tudja, hogy a végén egy "Jó, legyen." lesz a válasza. Mindig ez van.
—De. -vigyorogtam. Felállt a székéből, majd a cuccát megfogva sétált ki a könyvtárból. Szemeimet forgatva mentem utána.
—Légyszi, Keeth. Most az egyszer! -könyörögtem. Felhorkantott.
—Katie, tudod hányszor segítettem már a menhelyen neked? Sokszor, drágám. Sokszor. -csüggedten ejtettem magam mellé a karjaim. Sóhajtott.
—Nem hiszem el, hogy mindig igent mondok. -rázta a fejét, majd kisétált az egyetem ajtaján.
—Akkor egy óra múlva ott! -vigyorogtam, mire hátra sem nézve, feltartotta a középső ujját. Hangosan felnevettem, majd elindultam a haza vezető úton.

                                      ·•₪•·

—Megjöttem! -kiáltottam, miközben ledobtam a kabátom és a cipőm. Nem kaptam választ. Beljebb mentem, de senkit sem láttam. Csak egy árva cetlit a hűtőn.
,,Den, Katie! Apátokkal el kellett utaznunk a hétvégére, egy régi ismerősünk temetésére. Amanda az egyik barátnőjénél lesz. Nincs buli, meg hasonlók! Mindent épségben szeretnék találni, mire hazaérünk! Vigyázzatok magatokra! Puszi!
-Anya"
—Szuper.. -motyogtam magamnak. Most komolyan? Egyedül hagynak Dennel? Ez a hétvége olyan lesz, mint egy csendes pokol. Hurrá.
Kilincsnyomódás.
Ajtócsapódás.
Léptek.
Itt van.
—Muter! Van már kaja? -kiáltotta Den. Tudniillik, hogy drágalátos testvérem gondolatai mindig, tényleg MINDIG az ételek körül forognak. Minden étkezés után számol, hogy mennyi idő, mire újra ehet. Az mellékes, hogy nassol mellette, egyáltalán nem egészéges kajákat eszik, dohányzik, mégsem látszik meg rajta. Gondolom lekondizza. Szálkás teste, kristálytiszta bőre, tengerkék szemei, markáns arcát keretező, szőkésbarna haja és borostája óriási harmóniát alkot. Nem is csodálom, hogy a lányok döglenek utána.
Engem pedig utálnak, mert a húga vagyok, egy házban élünk, ergo mindennap találkozom vele. Nagy bűn, tényleg.
Hogy ezt a bátyám mennyire használja ki, nem tudom. A legutolsó barátnője, Cloe, körülbelül két hétig volt köreinkben. Aztán Den dobta. Nem tudom, mi történt, de talán nem is akarom.
—Muter?! -jött be a konyhába, ahol csak engem talált. Meglepődve nézett rám. Na igen. Leginkább a szobámban gubbasztok, ha pedig nem, akkor az egyetemen vagy a menhelyen töltöm az időmet. Nem szoktam bulizni vagy "pasizni". Nem járok el itthonról. Nem káromkodom. Illetve nem sokat.
Egészen kilencedik óta ilyen vagyok. Próbálok megfelelni anyáéknak. Nagyon szigorúak, emellett nagyon féltenek minket. Jó szülők, persze. Csak túlzásba esnek. Nekem semmit sem engednek meg, "ne legyél olyan, mint a bátyád" ürüggyel. Nyolcra itthon kell lennem, kérnem kell, sőt. Könyörögnöm kell, hogy engedjenek el egy bálba vagy buliba.
Egyszer sem rúgtam még be, nem dohányoztam.
Minden jónak nevezett dologból kimaradtam, hogy anyáéknak megfeleljek.
De soha sem kaptam egy "büszke vagyok rád" mondatot.
Fáj, de elfogadtam már.
—Hűtő. -mutattam magam mögé. Den a szemöldökét felvonva olvasta el a cetlit. Vigyorogni kezdett, amiből nem reméltem semmi jót.
—Ma este buli! -ujjongott, mire a vállára csaptam. Az érintésem helyére kapta a kezét.
—Nem. Den, nem csinálsz bulit. -mondtam nyugodt hangon.
Szemei tengerkék helyett sokkal sötétebb, szinte fekete árnyalatot vettek fel. Közeledni kezdett felém, majd elkapta a karomat. Megrémisztett. Soha sem láttam még ilyennek. Erősebben szorított, majd mikor kicsalt belőlem egy könnycseppet, szemei újra tengerkékké váltak. Elkerekedtek a szemei, majd gyorsan elengedte a kezem.
—Katie, jézusom! Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém! -igazi megbánást láttam íriszeiben csillogni, de nem tudtam foglalkozni vele. Csak a csuklómat tanulmányoztam. Keze nyoma most még pirosan rajzolódott ki rajta.
—Nincs buli. -fel sem nézve válaszoltam. Kisétáltam a konyhából, majd felkapva a kabátomat, elhagytam a házat.
Egyenesen a menhely felé tartottam, ahol Keeth minden bizonnyal már várt.

☆
Sziasztok, hát, itt az első rész! Reméljük elnyerte tetszéseteket, mi nagyon igyekszünk! Jelentkezük majd a továbbiakban is!
ℤ𝕝𝕖𝕖
★