E L T I L T O T T A K

Harmadik

Egy pohár narancslevet szorongatva jártam körbe a házat. Minden apró centiméterét tüzetesen átvizsgáltam, hogy véletlenül se tűnjön fel Anyáéknak Den kis bulija. Nagyon haragudtam rá, amiért ilyen felelőtlenül viselkedett. Emellett pedig leszólta az életemet, amit attól függetlenül, hogy nem én irányítok, valamennyire szeretek. Persze, én is a fejéhez vágtam csúnya dolgokat, most pedig kötelességemnek éreztem a bocsánatkérést.
Annyira sajnáltam, annyira rossz volt vele veszekedni. Bár, kinek is jó, ha a testvérével veszekedik?
Én tényleg bocsánatot akartam kérni. De végül nem tettem.

Éppen az Arcvakságról olvastam könyveket, kutatásokat, cikkeket, hogy meg tudjam írni az esszét, mikor halk kopogást hallottam. Elmosolyodtam.
—Gyere! -szóltam hangosan, mire az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Ott állt. Ott állt két bögre kakaóval a kezében, miközben azt mondta;
—Sajnálom.. -íriszeiben valós megbánást véltem felfedezni. Olyan esetlenül fürkészte az arcom minden rezzenését, hogy mikor halvány mosollyal az arcomon intettem, hogy jöjjön csak, óriási vigyor terült szét arcán.
—Én is, Den. -sütöttem le íriszeim. Éreztem, ahogy lesüpped mellettem az ágy, mire oda néztem.
—Békülős kakaót? -nyújtott felém egy bögrét, amit én nevetve elfogadtam.
—Hány évesen csináltuk utóljára ezt? Tizenhat?  -ráztam a fejem hitetlenül, mire ő megvonta a vállát.
—Ha én arra emlékeznék.. -nevetett, majd kortyolt egyet a kakaójából.
—Szóval, izé. Sajnálom, nem akartalak leszólni. Meg a csuklódat is. Nem tudom, mi ütött belém.. -vakarta meg a tarkóját. Most rajtam volt a sor, hogy a fejemet rázzam.
—Nem, igazad volt. Kimaradtam rengeteg dologból, sőt, rengeteg "Elsőt" kihagytam.. -kortyoltam én is a kakaóból, mire ő elmosolyodott. Aztán kezdtünk egyre jobban felszabadulni.
A végén pedig az ágyam két végében aludtunk el.
Mint két igazi testvér.
Mint két barát.

·•₪•·

—Éhen fogok halni, ha nem jutok ételhez két másodpercen belül. Ébredj már, Katie! -rángatott ki nyugalmas álmomból drága bátyám. Csukva tartottam a szemeim, majd nyugodtan megszólaltam.
—Denis Keith Hawn, ha kikelek ebből az ágyból, kiheréllek. -motyogtam, mire abbahagyta a rángatásomat.
—Kit érdekelnek most az utódok? Ha éhen halok, biztos nem lesz erre időm! -háborodott fel. Idióta.
—Akkor sem lesz, ha elveszted nemzőképességed, hiába nem halsz éhen. -nyitottam ki a szemeimet. Gondolkodott.
—Szóval semmiképpen nem jövök ki jól ebből, ugye? -kérdezte, miközben félve nézett rám.
Együttérzően megráztam a fejemet, mire lefelé görbültek ajkai. Eszméletlenül vicces szituáció volt.
—Szóval nem lesz gyerek. -sóhajtott.
—Ha így haladsz.. -nevettem fel, majd kikelve az ágyból, vállon csaptam. A fájó pontot dörzsölgette tenyerével.
—Ha még egyszer felversz, Keith, neked meg a gyerekeidnek annyi. -néztem íriszeibe komolyan. Esküszöm, majdnem hangosan felnevettem arcát látva. Hevesen bólogatni kezdett, mire diadalittasan elmosolyodtam. Ez van akkor, ha a húg a főnök.

                                     [Later]

—Mit csinálsz ma este? -szólt azon a tipikus csevegős hangján Clarissa.
—Semmit, elméletileg. Miért? -kérdeztem, miközben a kihangosított telefonom tokját birizgáltam.
—Arra gondoltam, ho... -kezdte a tipikus Clarissás mondatát. Szememet forgatva mondtam vele egyszerre.
—Hogy elmehetnénk egy házibuliba.
—Pontosan! -helyeselt lelkesen, mire felnevettem.
—Nem megyek házibuliba, Clary. Jól tudod. -motyogtam, ő pedig fáradtan sóhajtott. Jól tudja, hogy Anya egyszer elengedett egy házibuliba, még tizenhét évesen, mégsem úgy végződött, ahogy elképzeltem. Utálom, ha egy helyre tömörül ennyi ember. Utálom, hogy az izzadság és az alkohol szaga keveredik, hogy együtt terjenghessen tovább a levegőben. Hogy a bejárat előtt a fiatalok és az idősebbek egyaránt dohányoznak, hánynak.
Szimplán utálom a házibulikat. És a bulikat. Meg a bálokat.
Jó.
Mindent, ami "egy helyen sok ember"-hez vezet.
—Katie, kérlek! Be kell mutatnom neked valakit. Légyszives! Esküszöm, soha többé nem kérlek ilyenre!
—Mondd, hogy nem egy újabb srác. Kérlek, mondd, hogy nem! -összetettem a kezeim a hatás kedvéért, de sajnos ő ezt nem láthatta. Nos, Clary mostanság szeret fiúcskáknak bemutatni, mivel szerinte ha így folytatom, magányosan fogok meghalni macskákkal. Bíztató.
—Hátőő.. -köszönöm szépen.
—Ezzel igazán sokat segítettél. -forgattam íriszeim, majd sóhajtva elterültem az ágyamon.
—Benjamin Orticuo a srác. -hadarta el, nekem pedig el sem jutott az agyamig, mit is mondott.
—Benjamin.. Kinek van olyan neve, hogy Benjamin? -emésztgettem a nevét, a kérdésemre pedig barátnőm egyszerűen válaszolt.
—Hát neki. -olyan "ez evidens" hangon szólalt meg, hogy muszáj volt nevetnem.
Nevetésemet Anya kopogása szakította meg.
—Visszahívlak. -mondtam Clarynek, majd a piros gombra nyomtam.
Anya várakozón összefonta karjait melle alatt, én pedig csak sóhajtottam egyet, majd hátradőltem az ágyamon.
—Gyere csak be. -motyogtam, de alig mondtam ki, éreztem ahogy lesüpped mellettem az ágy.
—Most értünk haza, és semmi nyomát nem láttam annak, hogy lett volna buli, vagy hasonló. -kezdett bele. Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni, de féltem hogy nem fog tetszeni.
—Illetve, azt az egy sörfoltot a szőnyegen. Szóval? -ahogy kiejtette ajkain a szavakat, a szívem egyre hevesebben kezdett verni. Hogy mi? Biztos vagyok benne, hogy mindent feltakarítottunk. Lehetetlen.
—Milyen sörfolt? -hangom nyugodt volt. Szerencsére megtanultam már, hogyan legyek "nyugodt" ilyen helyzetekben.
—Az, Katelyn, amit az este folyamán valaki kilöttyintett a szőnyegemre. -a hangja haragos volt. Túl haragos.
—Nem önthetett ki senki semmit, mert egy ember sem volt itt az este. -hazudtam. Persze, hogy hazudtam. Mit tehettem volna? Nem köpném be Denist, még akkor sem, ha megbántott.
—Akkor mégis hogy került oda? -emelte feljebb a hangját. Nem ez a problémája. Biztos vagyok benne, hogy más van a dolgok mögött.
—Pontosan mi zavar, Anya? Most mi? -kezdtem türelmetlen lenni. Ha valami problémája van, azt mondja, ne mást.
—Ismerlek már, Katelyn! Tudom, hogy az a kislány, Chloe fiúkat mutogat be neked! Te pedig mint egy kislány, vakon követed, és ki tudja, miket teszel! -az arca vörös volt, szemei vérben forogtak, emellett fújtatott is. Mint egy felbőszült bika.
—Már elnézést! Clarissa a neve. Illetve, mit képzelsz te rólam? Azt hiszed, fűvel-fával összefekszek? Hát nem! Jó anya az olyan, aki a gyerekét egy örömlánynak állítja be, mondhatom. -nem kiabáltam. Még csak a hangomat sem emeltem fel. Csak higgadtan megvédtem magamat.
—Vigyázz a szádra, kisasszony! -mutatóujjával fenyegetett, amin csak gúnyosan elmosolyodtam.
—Három éve nem kéne azt tennem, amit te mondasz. Megtettem, csak azért, hogy büszke legyél rám. Hogy egyszer halljam a szádból azt a gyönyörű mondatot, hogy "Büszke vagyok rád!", mégsem hallottam. Egyszer sem. Szóval mától, nem fogsz irányítani, pont ezért. Illetve, nem érdekel, mit gondolsz rólam. Mostantól nem érdekel. -hazugság. Igenis érdekel. Kit ne érdekelne, hogy az anyja mit gondol róla?
—Hogy beszélsz te velem? Mit képzelsz?! -hangja betöltötte a házat. Utáltam, ha így üvöltött velem.
—Miért, Te hogy beszélsz velem? -erre a kérdésemre máris válaszolt volna, de még időben közbeszóltam.
—Most pedig, örülnék, ha kimennél, ugyanis ki kell választanom, mit veszek fel este. -álltam fel az ágyamról. Eszemben sem volt elmenni. De bennem volt a 'csak azért is', így anya hitetlenkedve és mérgesen sétált ki az ajtómon.

Pár órával később már Clary kocsijában ültem egy bordó, lezser pólóban és egy fekete farmerben. Hajam természetes hullámokban omlott a vállamra. Nem akartam kiöltözni annyira. Elvégre ez egy házibuli.
Mellesleg, Denis sem hagyhatta ki ezt a csodás összejövetelt, szóval ő a hátsó ülésen ült.

☆
Sziasztok!
Végre meghoztam a harmadik részt is! Rengeteg ideig tartott megírnom, mert hol időm nem volt írni, hol kedvem. De mostantól próbálok minden szombaton részt hozni!
ℤ𝕝𝕖𝕖
★