E L T I L T O T T A K

Tizenötödik

Amint a házba léptünk, Amanda sértődötten trappolt a szobájába. Nem akartam azt a virágzó barátságot megszakítani őközte és Connor között. Egyszerűen nem éreztem biztonságosnak az utcát se egyedül, se pedig Riley-val. Nem véletlenül nem válaszoltam az ajánlatára. Nem bízom benne teljesen, hiszen csak pár napja ismerem. Az agyamban a kis kerekek forogtak, olyan gyorsasággal, hogy úgy éreztem, még egy kicsit gondolkodok, és kisütöm vele az elmém. Den a karomnál fogva vezetett a szobámba, ahol leültem az ágyamra, ő pedig eltűnt. Az ideg a gyomromban egyre csak nőtt, és nem tudtam enyhíteni. Az ablakhoz sétáltam, a fekete Volvo az út másik oldalán parkolt. Émelyegni kezdtem, kiborított. Pontosan ekkor ugrottak be a képek, amint ez az autó valahogy mindig keresztezte a tekintetemet, akárhol voltam. Nyilván nem tűnt fel, egészen máig, mikor már túl észrevehető volt.

Két perc múlva Den visszatért egy pohár vízzel a kezében, amit felém nyújtott, én pedig elfogadtam, és egy nagyot kortyoltam belőle. Másodpercekkel később már a fürdőszobában lévő wc fölött görnyedtem, kihányva lehetségesen mindent, amit a gyomrom tartalmazott.

—Mi a bánat történt veled? -kérdezte a bátyám, miközben a hajamat fogta. Lecsaptam a wc-ülőke tetejét, és azonnal lenyomtam a tartályán lévő gombot. Vízzel öblögettem a számat és az arcomat egyaránt, majd fogmosás után a mosdókagylónak hátat fordítva támaszkodtam azon.  Den hasonlóan támaszkodott velem szemben a fehér falnak, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék. Nincs olyan lehetséges hazugság, amit másodpercek alatt hihetően elő tudnék adni, és a tény, hogy a bizonyos autó nem messze parkol a házunktól, nem könnyítette a dolgom, tekintve, hogy annak képe táncolt minden idegszálamon.
—Ki kell mennem a friss levegőre, adj öt percet. -mondtam, ő pedig sóhajtva bólintott. Ledobtam a pulóverem az ágyra, Den pedig ezt nem hagyta szó nélkül.
—Mit csinálsz? Nem mész ki egy kurva pólóban, megfagysz, baszki! -fortyogta, én pedig a szemeimet forgattam.
—Mindjárt felgyulladok, Den. Öt perc. -mondtam, ezután pedig lerobogtam a lépcsőn, egészen ki a felhajtónkra, majd átszaladva ahhoz a bizonyos járműhöz. Mérges voltam, miért van itt? Nem lehet véletlen, a környéken senkinek nincs fekete Volvója, és kétlem, hogy pont ugyanaz az autó konkrétan minden helyre véletlenül akkor ment volna, mikor éppen én is ott voltam. Nagy hévvel kopogtam be az anyósülés felőli, sötétített ablakon, ami a harmadik koppintás után elkezdett lehúzódni, felfedve ezzel egy halványan mosolygó William Evans-et. Még inkább szétáradt bennem a méreggel telített adrenalin. Mi a frászt keres itt? Tisztán emlékszem, hogy Ő mondta, felejtsem el, mi történt. Viszont be kell valljam, jobban örültem annak, hogy a tippem, miszerint ő az, jó volt, és végül nem egy eszelőssel találtam szemben magam.

—Mit keresel itt? Miért követsz? -kérdeztem, miközben lejjebb hajoltam, hogy jól láthassam az egy üléssel arrébb ülő alakot.
—5 nap, 19 óra, 37 perc és 57, 58, 59... -számolt ridegen.
—Mi bajod? Mi a fészkes bajod van neked? -kérdeztem idegesen, nem értve, hogy miért számol, és miért követ mindenhová.
—Pontosan ennyi ideig tartott, míg észre nem vettél. Egyáltalán nem szentelsz figyelmet a körülötted zajló dolgokra, Katelyn. Többet vártam tőled.

A gondolataimat én magam sem értettem meg, Az összes olyan kusza volt, mint amit ez az ember tesz. Teljes mértékben érthetetlen, és nem tudom, hogy tartanom kéne-e tőle. Nagy eséllyel kéne.

—Hogy tessék? Ne húzz fel még ennél is jobban Evans!
—Ha egy idegen lennék, aki megszállottan követ téged mindenfelé, simán szóbaálltál volna velem. Elővigyázatos sem vagy.
—Csak tudnám, miért kell oda az a ,,Ha". -keresztbe fontam a karjaimat. —Pontosan leírtad a visszataszító és megszállott személyiséged, és pontosan egy olyan, mint te az, aki nem hiányzik se az én, se a családom életéből, szóval menj el innét, és ne is nézz felénk. -sarkon fordultam, és elindultam a ház felé.
—Szállj be. -szólt oda, én pedig hitetlenkedve fordultam újra felé.
—Most viccelsz velem? Nem fogok beszállni melléd, nem is értem, miért vagy még itt.
—Szállj be az autóba, Katelyn. Ne kelljen nekem megtennem. -olyan komolyan nézett ez az ember, mint ahogy mást még sosem láttam. Semmi más nem tükröződőtt a szeméből, csak a komolyság. Mintha nem is egy William lenne az egyetemivel.
—Nem elrabolni akarlak, Hawn. Szállj már be. Mintha legutóbb bármi bántódásod esett volna, míg itt ültél. -forgatta a szemeit.
—Az egy más szituáció volt. Muszáj voltam, de most... Hát most nem. -ezt nem tudtam olyan nagy magabiztossággal mondani. Túlságosan lefoglalt az a gondolat, amit az agyam legsötétebb rejthelyére kívántam.
—Most is az. -szólt, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt rajta. Egy lépést tettem hátra, ő pedig előre. Nagyon lassan mozgott, mint egy oroszlán, nehogy elijessze a prédáját. Én is úgy éreztem most, mint az a préda. A legrosszabbtól félve. Meg sem mozdultam, mintha szobor lettem volna. Ő pedig lassan odaért elém, és már elképzeltem, hogy majd leüt, vagy megfojt, vagy esetleg elráncigál a kocsijába, elvisz valahová, és élve eltemet. Mellém lépett. Éppen ezért rezzentem meg ijedtemben, mikor óvatosan az egyik tenyerét a derekamra fektette, majd nagyon halványan előre taszított. Egy valaki, aki meg akar ölni, nem ilyen gyengéd az áldozatával, nem?