Rainbow Paradise - BEFEJEZETT

19

Már megetettem a kicsiket, és most a járókában hagytam őket egy kis ideig, amíg felébresztem Harryt. Azt mondtam neki, hogy hagyom aludni, de már tíz óra is elmúlt és szeretném, ha reggelizne. A Lottie által készített angol reggeliből maradt tojás és egy kis kolbász neki. Remélem, nem lesz baja a maradékkal.

- Szép jó reggelt, hétalvó! - kuncogok, ahogy a puha arcát cirógatom.

- Te vagy a hétalvó - nyöszörgi, majd hátat fordít nekem. Ekkor felszisszen, az én arcom pedig egyből rémültté válik.

- Mi történt? - helyezem a kezem a vállára.

- Emlékeztesselek a tegnap éjszakai zuhanyzós kalandunkra? - nevet fel édesen.

- Áldom az eget, hogy minden pillanatára emlékszem. De újraélhetjük később, ha nagyon szeretnéd.

- Szavadon foglak - kuncog, majd felkel az ágyból. Magamhoz húzom egy csókra, majd amíg ő a fürdőszobába zárkózik egy időre, én kimegyek a testvéreimhez.

Halkan gügyögnek egymásnak, miközben néhány csörgőt fogdosnak. Hihetetlenül édesek. Kiveszem őket a járókából, hogy most már a felügyeletünk mellett az egész nappalit igénybe vehetik a játékhoz.

- Megjöttem - libben le a lépcsőről Harry egy fehér pólóban és egy rövidnadrágban. - Miért van ennyire meleg? Azt hittem, Angliában mindig esik az eső meg hideg van, most meg izzadok.

- Azért nincs annyira meleg, mint Mexikóban - mosolygok.

- Jó, annyira nincs.

- Na nyomás reggelizni! Van egy kis maradék - nevetek.

- Köszi - kuncogja el ő is magát.

- Behozhatod ide, ha akarod. Érezd otthon magad!

Harry egy bólintással válaszol, majd tovább is megy a konyhába, a picik addig édesen mászkálnak a földön.

*

Nagyon gyorsan eltelt ez a három nap, amit itthon töltöttünk. Már a repülőtér felé tartunk, ahová Mark visz ki minket. Rengeteg mindent belesűrítettünk a napjainkba, még ha ezeket csak a házunkon belül végezhettük. Társasoztunk, főztünk közösen, és csaptunk néhány olyan igazi Tomlinsonos estét. Énekeltünk és ugráltunk össze-vissza, mintha csak ötévesek lennénk.

- Nem veszed fel? - kérdezi Harry.

- Mit? - eszmélek fel a gondolataimból.

- A telefonod - nevet fel a fiú.

- Ó, köszi. Elkalandoztam - magyarázkodom, majd felveszem a telefont, amin Simon neve villog. Remek. - Szia.

- Szia, Louis. Harry döntött már?

- Öhm... Szerintem ez nem egy olyan dolog, amit telefonban kéne megbeszélnünk. Tíz óra, mire hazaérünk, annyit tudsz várni?

- Hogyne - horkan fel a vonal másik végén.

- Akkor nem tudom... Gyere a házam elé addigra.

- Oké, ott találkozunk - nyomja ki a hívást.

- Bolond ember - motyogom, mire Mark és Harry is felnevet.

- Akkor megint vendégünk lesz? - forgatja meg a szemét a fiúm.

- Mhm. És rólad lesz szó.

- Hát ez csodálatos - veti hátra a fejét látványosan szenvedve.

Tíz óra múlva végül megérkeztünk Los Angeles repülőterére. A kocsim ugyanott áll, ahol egy hete hagytuk, így csak kényelmesen beülünk, és végre elindulunk haza. Végig csak a rádiót hallgatjuk. Élvezzük a hirtelen ránkszakadt egyedüllétet. Már Simon kocsija a felhajtón várakozik, mire hazaérünk.