ᴄᴀᴛᴄʜɪɴɢ ꜰɪʀᴇ - ᴄᴀᴘᴛɪᴠᴇ ᴛᴏ ʏᴏᴜʀ ᴍᴇᴍᴏʀʏ |18+ ✔️

𝟒/𝟐.

| DIMITRI |

Felnyíltak a régi sebek és tudtam, hogy újra fájdalmat okoztam azzal, hogy ismételten beléptem az életébe. 

Mindketten fájdalmat éreztünk. Mindketten ettől a gyötrődő szerelemtől.

Mindketten égtünk a kegyetlen szerelem tüzében mert képtelenek voltunk lemondani a másikról.

Tudtam, hogy képtelen volt ő is elfelejteni, hisz láttam a tekintetében a harag és a fájdalom mellett.

Végérvényesen kilépek az életéből, vagy hagyom, hogy tovább szenvedjen?

A józaneszem a szívemmel harcolt, miközben a hatalmas kapuk előtt álltam az autónak dőlve.

Ő tovább lépett. Hiszen ezt is akartam, hogy egy boldog és veszélynélküli életet élhessen. És mégis mindezek ellenére ott álltam, miközben tudtam, hogy újra fájdalmat okozom de képtelen voltam elmenni. 

- Bassza meg! - morogtam miközben elindultam. 

Bekopogtam az ajtón mialatt a kezeim ökölbe szorultak és idegesség járta át az egész testemet. Újra fel emeltem a karomat, de azonnal megálltam mozdulataimban amint az ajtó kinyílt és a karomat lassan az oldalamra engedtem, miközben zavart tekintettel vezettem le a szemeim, és akkor a tekintetem elé került egy vörös fürtökkel keretezett angyal. 

Vörös, hullámos haja keretezte pirospozsgás arcát, miközben rám emelte kíváncsi szürke szemeit. 

Szinte ugyanolyan orr, ugyanolyan ajkak..

Lehetetlen..

Zavarral és döbbenettel vegyesítve lassan le guggoltam elé, miközben ajkaimat szólásra nyitottam de nem jött ki egy hang se rajta. 

- Te ki vagy? -  szólalt meg, újra próbálkoztam a beszéddel de a szavak a torkomra forrtak. Szürke szemei szinte csillogtak ahogyan kíváncsian nézett továbbra is. Nem érzékeltem az időt, a szívem hevesen lüktetett a mellkasomban ahogy szinte lassított felvételben pillantottam a lépcsőn dermedt álló vörös hajú nőre , majd a kislányra vissza.

- Anya! - szólalt meg újra az angyali hang, a tekintetem pedig azonnal azokat a bizonyos smaragdokat kereste. 

- Anya? - böktem ki meggondolatlanul, mialatt lassan felálltam. És mintha kiszabadult volna a kábulatból a tekintetét az előttem álló vörös hajú kislányra kapta és idegesen elmosolyodott.

- Drágám, keresd meg Eloise nénit, készít neked epres pogácsát. - mondta kedvesen miközben mellénk sétált, a csöppség szemei felcsillantak a sütemény említésére és bólintva elindult, de még mielőtt rám nézett volna én pedig képtelen voltam levenni a szemeim azokról a szürke tekintetről. 

- Mit keresel itt? - kérdezte hűvösen, én pedig nagyot nyeltem.

- Az a kislány.. Elena ő.. ő.. - kérdeztem de a hangom elcsuklott, miközben tekintetem elhomályosult a könnyektől.

- Az én lányom, igen! Nem értem, hogy ez most, hogy jön ide. Mit akarsz Dimitri? Nem úgy volt, hogy elmész? - kérdezte dühösen.

- Elena! - szólaltam meg füstölögve - Ne térj ki a válasz alól! Teljesen hülyének nézel?

- Ő az én lányom? - kérdeztem miközben egy magányos könnycsepp gördült le az arcomon. 

 Honnan veszed, hogy a te lányod? Négy év sok idő! Mi van akkor ha eljegyeztek!? Mi van akkor ha már boldog házasságban élek? Miből gondolod, hogy a te lányod Dimitri?

- Ő az én lányom! - vágtott közbe indulatosan. Semmi közöd nincs az életemhez!

- Nem, nem! Ó, nem Elena! Ennyivel nem zárjuk le ezt. 

Nem, nem! Ó, nem Elena! Ennyivel nem zárjuk le ezt.

- Ugye ezt te sem hiszed el? El kell mondanod mi folyik itt! Négy évvel ezelőtt én.. mi.. - mondtam de a mondat végére a hangom elcsuklott.

- Négy évvel Te voltál az akinek nem volt elég az, hogy szerettem.

- Négy évvel ezelőtt Te voltál az, aki soha sem szeretett. Hogyan is fejezted ki magad? "Vágy.. pusztán fellángolás" - vagy talán tévedek? Nem így történt Dimitri? Nem ezekkel a szavakkal semmisítettél meg örökre? Semmisítetted meg azt a lányt aki téged mindennél jobban szeretett.. - mondta összeszorított fogakkal.

- Elena, én nem.. - kezdtem, szorosan lehunyta a szemeit, miközben ujjaival a hajába túrt.

- Nem akarlak a lányom közelében látni, és az életemben sem! Négy év hosszú idő Dimitri, és sok minden megváltozhat. Nem az a naiv lány vagyok, mint évekkel azelőtt akit elraboltál. Ezért is sem hiszek el neked semmit többet!

- Ellöktelek magamtól mert azt hittem ezzel jót teszek. Biztosíthatok neked egy veszélynélküli boldog jövőt, hát nem érted Elena! Én jelentem a legnagyobb veszélyt a számodra! - Kínzás volt számomra ez a négy év! Egy olyan életet élni tovább amiben te már nem szerepelsz.. - csattantam fel kétségbeesetten.

Azt hitte számomra könnyű volt? 

- Elena okok.. Okok miatt.. De az irántad érzett szerelmemet nincs jogod kétségbe vonni! - mondtam megtörten, miközben szürkeségeim kétségbeesetten kereste a tekintetét.

- Te azt hiszed, nekem olyan könnyű volt nélküled élnem?! Neked adtam minden szeretettem, viszont neked ez nem volt elég.. - mondta nekem pedig felért egy késszúrással a szívemben. 

- Mókás dolog a múlt. Azt hiszed elfelejtheted, kitörölgeted azt az időt, életed szakaszából..
- De mi van akkor ha a múlt, annak a bizonyos személyként kopogtat az ajtódon?
- A sors nevetséges játéka..
- Elengedtelek, elfelejtettelek!

- Nevezhetsz szerelmes bolondnak! Bolondnak hisz olyan hatalmad van felettem, hogy még ezek ellenére sem tudlak gyűlölni! Mindezek ellenére sem tudlak kitörölni a szívemből bármennyire is szeretném azt! - mondta megtörten és éreztem, hogy a könnyeim elerednek.

- De ezt képtelen vagyok neked megbocsátani..

- Nem kellett volna ezt tenned.. - Miattam.. a szerelmünkért..

- Annyira szerettelek.
- Millió darabra törted a szívem, és semmi sem tudja többé összerakni..

-Soha..

- Soha többé, Dimitri..

- Most figyelj, mert azt akarom hogy megértsd!

- Soha többé ne keress engem és a lányomat! Soha.. - mondta miközben beviharzott a házba, becsapva maga után az ajtót.

Nem tudtunk lemondani egymásról így hát szenvedtünk.. Gyötrődtünk ebben az egetrengető szerelemem lángjaiban.

A kérdés már csak viszont az volt, hogy mi lesz ezután? Vajon a mindent elsöprő szerelem parazsaiból újra lángot tudunk vetni? Vajon az összetört szívét újra tudom éleszteni?
Vajon idővel, újra tudjuk egymást szeretni?

Mikor veszi kezdetét a boldogságunk Elena?

Egyáltalán van számunkra olyan, hogy boldog vég?

Az örök kérdés, amire csak az idő tudta a választ. És remélni mertem, hogy nem késő számunkra..