ᴄᴀᴛᴄʜɪɴɢ ꜰɪʀᴇ - ᴄᴀᴘᴛɪᴠᴇ ᴛᴏ ʏᴏᴜʀ ᴍᴇᴍᴏʀʏ |18+ ✔️

ᴇᴘɪʟᴏɢᴜꜱ

8 évvel később..

- Dimitri, szerelmem ébredj fel! - kuncogott Elena miközben végig simított az állkapcsom vonalán.

Ajkamba haraptam, hogy ne vigyorodjak el.

- Dimitri.. - suttogta a fülembe incselkedve mire borzongás futott végig a testemen. Egytizedmásodperc kellett és már magam alá gyűrtem mire ijedten felsikkantott, majd nevetésbe tört ki.

- Most mihez kezdesz? Hm? Mihez kezdesz a szörnyeteggel, akit életre keltettél kis boszorkány? - suttogtam miközben ösvényt rajzoltam ajkaimmal a nyaka oldalán.

- Átváltoztatom herceggé! - felelte vigyorogva.

Lassú mosolyra húztam a számat.

- Ezt a szörnyeteget, most semmilyen varázslat nem változtatja vissza! - morogtam ajkaira majd megcsókoltam..

Erősen lélegezve és zavart arckifejezéssel pillantottam körbe a szobában miközben az izzadság patakokban folyt le rólam.

- Elena.. - mondtam zavartan, miközben tudatosult bennem, hogy ez csak egy álom volt, és újra ott voltam a komor valóságban.

Nélküle..

Összeszorított állkapoccsal és szorosan lehunyt szemekkel az égnek emeltem a tekintetem, miközben fáradt sóhaj hagyta el a szám.

Feltápászkodtam és a zuhanyzóba léptem mialatt hagytam, hogy a hideg víz ellepje a testemet.

Homlokomat a hideg csempének döntöttem és emlékek sokasága lepte el az elmém.

- Tudod hogy soha nem hagynálak el, ahhoz túlságosan szeretlek. - mondta halkan, szemei a csillagos eget fürkészték.

- Még ha akarnád is.. Túl önző vagyok ahhoz, hogy elengedjelek.. - feleltem mialatt a tekintetünk újra összekapcsolódott mire egy olyán gyönyörű mosolyt küldött felém, hogy a lábaimból elment az erő.

- Szeretlek. - suttogta ajkaimra miközben közelebb lépett hozzám.

- Szeretlek.. - mondtam majd ajkainkat összeforrasztottam.

-Elég! - kiáltottam fel és az öklöm a hideg csempével ütközött.

Bámultam ahogyan a vér a vízzel kavarodva lefolyik a testemről.

- Mégis itt hagytál.. - mormoltam halkan elveszve az üresség sötét vermében ahogyan fáradtan felsóhajtottam.

A lelkem azóta sem talált nyugalmat. 

Nem találtam a helyem, egyszerűen csak a tátongó ürességet éreztem. 

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat miközben a lányomat és Demir-t kerestem.

- Istenemre mondom ha újra.. - morogtam szitkozódva és a konyhába léptem, de azon nyomban megtorpantam miközben dallamos halk hangja töltötte be a szobát.

- Szerinted ma elvisz anyához? - kérdezte csöndesen mire a tekintetem fájdalmasan megvillant és újra éreztem azt a szorító érzést a mellkasomban. Olyan mintha egy izzó kést döftek volna a szívembe.

Bassza meg!

Anastasia volt a világom és a mindenem. Mindenkiben meglátta a jót, és soha nem ítélkezett, de ez azt jelentette, hogy sebezhetőbb volt.