Tekergők és a szeretet ára (hp fanfic, Tekergő Krónikák I.)

1) Remus Lupin

A tízéves Remus Lupin napja elég pocsékul kezdődött. Az első érzés, ami elhatolt a tudatáig, az volt, mintha egyre több és több tüzes kést döfnének a bőrébe, mígnem kezdte azt hinni, hogy menten szétreped. De nem ez történt, az érzékeit eltompító fájdalom végtelenül lassan engedni kezdett, míg már arra is figyelmes lett, hogy valami szörnyen nyomja az oldalát. Minden elszántságát összeszedve résnyire nyitotta a szemhéját, még éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint az utolsó csapzott, szürke szőrpamacsok eltűntek vézna karjairól. Újra lecsukódott a szeme.

Nem tudta mennyi ideig, de valószínűleg órákig feküdt a kemény parkettán, kimerültségtől, fájdalomtól és keserűségtől ködös fejjel. Végül a keskeny, két oldalról rácsozott pinceablakon beeső napfény elérte kinyújtott karjait, és vigasztaló, bágyadt meleggel kezdte cirógatni. Vége a teliholdnak, ez is megvolt, Remus... ezt is túlélted... és mindenki más is... valószínűleg... – biztatták a télvégi nap gyenge sugarai.

Végre megint kinyitotta a szemét. Erőt vett magán, és felkuporodott, hogy szembenézzen ehavi pusztításával. Az apró pinceszoba akár helyes is lehetett volna más napokon, de most éppen olyan megviselt volt, mint a közepén kuporgó vékonydongájú, világosbarna hajú fiú. Az egyszerű faágy, mely az egyik falat elfoglalta, derékba törve lapított, matracából nagy csomókban állt szerteszét a szalma, még a földre is jutott belőle. Az ágy mellett megtépázott könyv hevert, a szétszakadt lapok összekeveredtek a kiömlött szalmával. Tegnap este még a Kalapos Kelby kalandjait olvasta, a híres múlt századi vándorvarázsló naplófeljegyzéseiből összeállított novelláskötetet.

A szemközti fehérre meszelt falra egy kedves képet festettek: egy család piknikezett a tengerparton, a meredek, zöld sziklák árnyékában. Baloldalt egy magas, barnahajú férfi ült, kezét mellette térdelő fia vállán nyugtatva. A pléd jobb széléről egy kedves arcú, törékeny fiatalasszony integetett. Édesanyja munkáját dicsérte ez a kép, mely egy broad haveni kirándulásukat örökítette meg. Az alakok a varázsvilágban megszokottól eltérően nem mozogtak, de ezen nem kellett csodálkozni, hiszen Hope Lupin, Remus édesanyja mugli volt. A fiú tekintete elidőzött ezen a falfestményen, nagyon szerette. Megkönnyebbülve konstatálta, hogy a színes emlék sértetlenül megúszta öntudatlan rombolását, amit vérfarkas formájában elkövetett, noha körülötte a fehér falon több helyen is barnásvörös karmolásnyomok éktelenkedtek. Végül kitapogatta a kemény gombócot is, ami korábban olyan makacsul nyomta a bordáit: egy tarka rongyszőnyeg maradványait érintette. Ez is az édesanyja keze munkája volt.

Kisöpört a homlokából egy a szemébe hulló, csatakos barna tincset, és ahogy visszahúzta a kezét, az ragacsos maradt a félig alvadt vértől. Úgy tűnt, megint összekarmolta magát. Most vette csak észre, hogy bal karján is egy mély hasítás éktelenkedett.

A napsugarak beesési szögéből ítélve bőven benne jártak a délutánban, mire rávette magát, hogy megkocogtassa az ajtót. Nemsokára lépések közeledtek, majd kattantak a vastag reteszek. Hallotta, amint édesapja megtörte az erős záró bűbájokat, amik az éjszaka folyamán megvédték tőle a szeretteit és a külvilágot, és talán őt is attól, hogy visszavonhatatlan szörnytettek következményeivel kelljen együtt élnie.

Ahogyan kibotorkált a kis szobából, nem mert édesapja szemébe nézni. Tudta, hogy ilyenkor Lyall arcán szomorúság mellett mindig önvád is bujkált. Magát okolta fia szenvedéséért, bár hogy miért, azt Remusnak évekbe tellett megtudnia.

Lyall Lupin a Mágiaügyi Minisztériumban a Varázslény-Felügyeleti Főosztályon dolgozott, így sokszor részt vett sötét lényekkel kapcsolatos vizsgálatokban. Egy ilyen hat évvel korábbi ülés alkalmával találkozott Fenrir Graybackkel, akit két mugli gyermek meggyilkolása kapcsán hoztak be kihallgatásra. A bizottságból csak Lyall jött rá, hogy Grayback valóban vérfarkas és a tárgyalt ügyben bűnös volt, azonban túlhajszolt kollégái nem vették komolyan, sőt gúnyos megjegyzésekkel leintették. Édesapját, aki általában nyugodt ember volt, borzasztotta az ügy aljassága, elvesztette a fejét, és az egész tárgyalóterem előtt kimondta azokat a súlyos és kevéssé átgondolt szavakat, miszerint a vérfarkasok „lelketlenek és gonoszak, akik még élni sem méltók". Lyallt kiküldték a teremből, haragja amilyen gyorsan jött, úgy el is párolgott, és kollégái csakhamar túlléptek a mondaton, mely tulajdonképpen a varázslóközösség legkeményebb előítéleteit visszhangozta.