Tekergők és a szeretet ára (hp fanfic, Tekergő Krónikák I.)

13) Bagolyház ~ SB

A félév előrehaladtával egyre több leckét kaptak, így néha Sirius is kénytelen volt Remusra hallgatni, és időben nekiállni a beadandóinak, mert reggelente már nem volt elég idő az összecsapásukra sem. A klubhelyiségben kezdtek neki a feladatoknak, de hat perc tizenhét másodperc után Jamesszel szünet címszóval elszabadítottak néhány trágyagránátot. Emiatt kénytelenek voltak felköltözni a szobájukba, mivel rájöttek, csak a többieket akarták az aromák adta élményben részesíteni, magukat nem.

Szörnyen unatkozott közben. Gondolatai minduntalan elkalandoztak a békapete felhasználási módjairól, amit Lumpsluck számára kellett részletezniük. Most például Petert bámulta, aki már végzett a házijával és lefekvéshez készülődött. Ez a folyamat a fiúnál egy igen különös szokást is magában foglalt.

– Mondd, Peter, te minek nézel be minden este az ágy alá? – faggatta a padlóról feltápászkodó kövérkés fiút. Erre a többiek is kíváncsiak voltak.

– Hát... az újságban írták, hogy az ágyaink alatt sötét erők leselkedhetnek – felelte Peter zavartan. Mindnyájan értetlenül pislogtak rá.

– A Reggeli Prófétában volt még hónapokkal ezelőtt – magyarázta Peter – Amiatt a gonosz varázsló miatt, tudjátok, akiről annyit írnak.

– Még ha a mi otthoni szekreterünktől félnél, az hagyján. De kétlem, hogy a Roxfortban halálfalók hasalnak az ágyak alatt – jegyezte meg Sirius fölényesen.

– Hogy mik? – erre viszont ő kapott értetlen tekinteteket három barátjától.

– Halálfalók. A Sötét Nagyúrnak a követői – Sirius nem értette, hogy mit nem értenek. Végül James arcán gyúlt világosság.

– Ja! Voldemort talpnyalóira gondolsz – Kris, aki eddig oda se bagózott rájuk, most mintha összerándult volna.

– Biztos. Nálunk mindig Sötét Nagyúrnak nevezik – vont vállat Sirius.

– Fura családod van.

– Azt nem tagadom.

– Te kimondod a nevét, James? – szólalt meg végül Kris kényelmetlenül.

– Úgy hívják, nem?

– Egyre kevesebben mondják ki Voldemort nevét, mert tartanak tőle. A név... a név eszükbe juttatja az embereknek mindazt, amit ő meg a „talpnyalói", ahogy nevezted őket, elkövetnek – magyarázta Remus. Kris megint összerezzent.

– Téged azért nem zavar a neve – jegyezte meg James.

– Az zavar, amit csinál. Azt viszont nem látom, miben segít, ha egy névtől félünk – Remus magához képest is komoly volt. Sirius majdnem felnevetett, mert barátja azokat aráérős öregurakat juttatta az eszébe, akik a Fortescue fagylaltszalon teraszánképesek voltak órákig újságot olvasgatni, és főállásban véleményt formálni.

– De te akkor minek nevezed? – fordult James Krishez.

– Hát, úgyis tudjuk, kiről van szó, nem? Az újságban láttam már úgy, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén – felelte Kris kelletlenül.

– Uh, ennél még a Sötét Nagyúr is kevésbé gázos. De azt hiszem, én is becsatlakozom a „mondjuk ki, hogy Voldemort" klubba – húzta el a száját Sirius. Szórakozottan énekelgetni kezdett egy karácsonyi dallamra – Voldi, Volde, Voldemort, nyaljál csigát, Voldemort...

James érdeklődve csatlakozott hozzá, de nem jutottak messzire az unalom-szülte poéták.

– Hagyjátok már abba! – tört ki Krisből váratlan hevességgel – Apám kollégáját úgy megkínozták a nyáron, hogy még mindig a Szent Mungóban ápolják. Azt sem igazán tudom, miért. Talán pusztán, mert a minisztériumban dolgozik, és kellett nekik valami belsős infó, vagy akármi... És nem tűnt fel nektek, hogy van egy mugliszületésű szobatársunk? Az az alak, meg az emberei pont az olyanokra vadásznak, mint Andrew!