Tekergők és a szeretet ára (hp fanfic, Tekergő Krónikák I.)

10) Üdv a Roxfortban ~ JP

Az első hétvége hamar elérkezett, és szerencsére a jó idő is kitartott. James félálomban bal kézzel behúzott egyet a baldachinnak, mire teljesen felébredt, és rájött, hogy nem otthon van, az éjjeli szekrénye jobb kéz felől áll, és az ágyfüggönyét sem ártana elhúzni. Miután ezt így magában számbavette, elkezdett a szemüvege után tapogatózni, már jó helyen. Természetesen beletenyerelt az egyik lencsébe, de legalább megtalálta, és az orrára biggyesztette.

Szemügyre vette a fókusztávolságba került szobát. A társai még aludtak, kivéve Lupint. Az ő ágya üresen állt, félbehajtott takarója kissé gyűrött volt, de a beágyazás jeleit mutatta. A fiút magát viszont nem látta sehol. Ellenőrizte a karóráját, ami már fél nyolcat mutatott, így ideje volt felébresztenie Siriust.

Elhúzta az övétől jobbra álló ágy baldachinját. Sirius átlósan hasalt a matracon, félig lerúgott takaróval egy párnát ölelgetett. És az igazak álmát aludta. Volna.

– Sirius, ébredj! Has... hátadra süt a nap! – suttogta James.

– Hagyj békén, Reg! – motyogta a fiú, és arcát belefúrta a párnájába.

– Monsieur Sirius Black! Szombat van, ráadásul süt a nap, és nem azért tervezgettem három napon át, hogy ezt te csak úgy átaludd! – közölte vele James szigorúan.

– Mit csinálunk? – ült fel Sirius háromszázhatvan fokos fordulattal, aminek következtében teljesen belecsavarodott paplanjába. Ebben a pillanatban mindkettejük gyomra hangosan megkordult.

– Reggelizünk – válaszolták meg a kérdést szintén szinkronban.

Sirius kimászott az ágyból. Néhány rúgással megszabadult a marasztaló ágyneműtől, és a ládájához lépett, hogy előkotorjon egy kényelmes fekete talárt.

– Nem nagy változatosság, majdnem olyan, mint az egyenruhánk – intett felé James, aki a hétvége tiszteletére egy (természetesen piros) pólóban, farmerban és teniszcipőben feszített. Sirius beletúrt a ládájába.

– Szürke, méregzöld... uh... ezeket se fogom itt hordani... patinazöld, abszintzöld... van itt még fekete bársony, ezüst lamé – sorolta ironizálva.

– Ez a te ízlésed? – kérdezte James összevont szemöldökkel.

– Nem – felelte Sirius tömören.

– Megnyugodtam – vigyorodott el James – Gyerünk, mielőtt elájulok az éhségtől, mert akkor neked kell lecipelned!

Kimásztak a portrélyukon és elindultak lefelé szélesebb-keskenyebb lépcsők és folyosók hosszú során. Közben úgy tűnt, valahányszor mardekárossal találkoztak, Sirius szükségszerűen kapott egyet a „peches Piroska", „áruló Black", „zseboroszlán" jelzők közül. James cserébe mindig a pálcájához kapott, csak hogy eszébe jusson, még nem tud használható ártásokat, és kénytelen legyen megelégedni egy-egy mérges pillantással. Sirius valami „hagyd csak"-félét morgott az orra alatt. Mikor húsz perc múlva ismét a hetediken találták magukat, még mindig reggeli nélkül, jobbnak látták megállni gondolkozni.

Ezt a bolyongást már harmadik napja folytatták. A Roxfortot 142 lépcsője, amik közül nem egy változtatta a pozícióját, és megszámlálhatatlanul sok folyosója teljes labirintussá tette, nem is beszélve a megannyi átjáróról. Ráadásul az ajtókon sem volt könnyű bejutni. Némelyik falikárpitok vagy – a Griffendél-torony bejáratához hasonlóan – festmények mögé rejtőzött, és a legtöbb nem kilincsre nyílt, hanem volt, amit szépen kellett kérni, és volt, amit meg kellett simogatni.

Csütörtök reggel átváltoztatástanról kerek tíz percet késtek, mivel nem tudták levágni az utat a tervezett átjárón. A bejáratát takaró seprűkészítő portréja ugyanis csak pityókásan hortyogott, miután éjszaka tett egy látogatást egy csapat serfőző szerzetes festményében, és nem volt képes kitárni az ajtót. McGalagony professzor (aki mindennek a tetejébe még a házvezető tanáruk is volt) felajánlotta, hogy egyiküket átváltoztatja térképpé, de ők erről a legudvariasabban lemondtak. A késésért levont tíz pontot is hamar visszaszerezték, mivel Jamesnek már óra közepére sikerült szép, acélosan csillogó tűvé változtatnia az előtte heverő gyufát.