VÉRVÖRÖS HOLD: A kiválasztott (JJG ff.) (Befejezett)

5. rész

Az iskolai előadás napja van. Mi lányok az öltözőben vagyunk s épp a fellépő ruhákat próbáljuk magunkra aggatni. De persze csereberélni kell mert hiába csináltattak jelmezeket, nem mindenkire illik, vagy kisebb vagy nagyobb. Tanárunk idegesen dobog lábaival a folyosón, közben a fiúkat sűrgeti. Én már kész állapotban ülök az egyik padon, arra várva, hogy a többi lány elkészüljön és velük együtt vonuljak ki az öltözőből. Felpillantok szekrényem tartalmára, amiben fekete színű kabátom pihen a fogason. A fekete színről rögtön az a srác jut az eszembe akivel pár napja találkoztam. Fura és már-már ijesztő, de semmi másra nem tudok gondolni csak rá. Annyira rémisztő volt az a kis fejben megszólalós jelenet, hogy azóta sem találtam rá racionális magyarázatot. Mégis úgy érzem ha újra látnám egyáltalán nem félnék tőle. Nem tudom miért van ez... Hogy ne őrüljek meg teljesen elmondtam az egész dolgot Jiminnek, de ő nem igazán vesz komolyan. Persze nem nevet ki vagy hord le amiért ezeket a képtelen dolgokat meséltem neki, de látom a szemein, a tekintetén és a hanglejtése is arról árulkodik, hogy nem hisz nekem, csak nem akar megbántani és azért nem mondja ki az igazi véleményét. Könnyebb volna ha nem csak én látnám JeongGukot -persze ha tényleg ez a neve- hanem mások is. Így tényleg olyan, mintha egy szellemről, egy nem létező emberről beszélnék. Pedig ő nagyon is él! Gondolataim bugyraiból a kintről rikácsoló tanár térített vissza, miszerint mi következünk a fellépésben. Kivonulunk hát az öltözőből és csatlakozva a fiúkhoz bevonulunk a tornaterembe. Minden diák ott van, végzősöktől a gólyákig. Tapsvihar cseréli le a terem beszélgetésektől morajló zaját. Beállunk középre és a zene elindul. Először néhány közös lépéssel kezdünk, aztán a párok váltják egymást. Amíg mi a sorunkra várunk körbe tekintek a lelátókon ülő diák seregen. Ahogy a középkijárat felé nézek tekintetem megakad egy baseball sapkát viselő fiún. Ez csak nem...? Az nem lehet! Hogy kerülne ide? Biztos csak képzelődöm! Hiszen nem is idejár, be sem engednék. Szorosan zárom össze szemeim és megmasszírozva orrnyergem igyekszek kizárni minden sötét gondolatot.

- Hé, jól vagy? -bök oldalba táncpartnerem.

- Persze, semmi baj. -nyitom ki újra szemem, de odanézve már nem állt ott a sapkás fiú, tényleg csak képzeltem.

- Mi jövünk! -ragadta meg kezem- Jók leszünk ne aggódj, megcsináljuk! -mosolyog bíztatóan.

Viszonzom mosolyát majd megragadva felém nyújtott kezét kisétálunk a terem közepére. A már jól megszokott dallamokra kezdünk el lépkedni és a fejemben előre lejátszódik az egész táncjelenet, így utánozva azt követem partnerem. A végén a zárójelenetünk az, hogy bepörgök a karjaiba teljesen a mellkasáig, ő átkarol, majd enyhén lökve rajtam kipörget és nekiszaladásból elrugaszkodom a földtől ő pedig kitart engem a magasba. Igaz megcsináltuk néhányszor, de ha ez a jelenet jön mindig aggódni kezdek. Elég meredek koreográfia és nem vagyok egy profi táncos. Félek rosszul lépek és szépen betörik a fejem. Nem Jimin miatt aggódom, hiszen tudom ő tud táncolni és szeret is, plusz elég erős ahhoz, hogy simán megtartson, inkább magamban nem vagyok biztos. De nem rinyálhatok hiszen meghallom a felcsendülő dallamokat és automatikusan ugrok el a talajtól. Jimin letérdel és én a két erős karjára esek, csípőmnél szorosan megtartva emel ki a magasba. Szemeimet csukva tartom, félek! Akkor nyitom ki újra mikor meghallom a felhangzó tapsvihart és fütyüléseket. Végül a lábam újra talajt ér és meghajolva vonulunk az osztályunkhoz. Mivel mi voltunk az utolsók már nyugodtan mehetünk vissza az öltözőbe és vehetjük át a normál cuccainkat. Egy pink rózsaszín felül gyöngyös, alul fordros ruha mellett döntöttem, ami kiemeli vékony alakom.