Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Kilencedik fejezet: Gege, együtt csinálni valamit mókás

– Papa, kérlek, engedd, hogy menjek. – Alig vették le a cipőjüket és pakoltak le, Banyue ezzel a kéréssel állt Xie Lian elé.

Xie Lian feszülten mosolygott. Nem arról van szó, hogy tiltaná, természetesen örül, hogy az iskolában van ilyen ingyenes táborlehetőség a gyerekeknek egy nyeremény jóvoltából, és ez talán megismételhetetlen alkalom. Arról van szó, hogy:

– Banyue – guggolt le elé Xie Lian –, nem arról van szó, hogy nem engedlek el. Természetesen elmehetsz, ha szeretnél! Csak hát... ott sok ember lesz. Sok idegen – emelte ki. – Te meg nem szereted a sok embert... főleg a sok idegent.

– Ott lesz A-Xiu – mondta erre Banyue. – Ő nem idegen.

Ettől Xie Lian nem nyugodott meg.

– Valóban nem az... De mi lesz, ha valamiért mégsem tud menni, vagy másokkal játszik?

Banyue ezen elgondolkodott, aztán a következőkre jutott:

– Az előbbi eshetőség bárkivel előfordulhat. Az utóbbi lehetőség is bárkivel előfordulhat.

– ..... – Xie Lian az egyik kezébe temette az arcát. 

Túlaggódja, nem igaz? Amióta megszületett Banyue, mindig együtt voltak. Xie Lian pelenkázta, ő volt ott a hasfájásainál, ő  volt az, aki sután próbálta, aztán megtanulta megnyugtatni, ő kelt fel hozzá éjszakánként, ő volt ott az első szavánál és lépteinél, ő vitte orvoshoz és ő ápolta betegen, amikor maga is beteg volt. Megannyi emlék halmozódott, és pont ezért is kellett elengednie. Féltette Banyuét, okkal, de azzal ártana neki igazán, ha nem engedné bontogatni a szárnyait. Lehetetlen elkerülni a rossz, keserű emlékeket. Ha a tábor rosszul sül el, az is tapasztalatszerzés, ha viszont jól, talán éltre szóló élmény, nem feltétlen a programok miatt. A véletlenek tárháza végtelen, bármi megtörténhet.

Xie Lian hosszan sóhajtott.

– Persze, hogy elmehetsz – nézett rá Xie Lian gyöngéden.

Ez volt az előzménye, hogy a következő hétfő reggelén Xie Lian az iskola vitte Banyuét, egy hétre elegendő csomaggal. 

Xie Lian reggeli rohanásának energiáját vitte magával a távolodó busz.

– Egy hét... – meredt a távolba Xie Lian.  Azaz majdnem egy egész hét.

Xie Lian úgy érezte magát, mint egy kisgyerek. Persze, munkába kell mennie, de utána? Mint akinek megfagyott az élete. Az utóbbi években Banyue szinte minden szabad percét kitöltötte, ezzel a hirtelen jött bőséggel nem tudott mit kezdeni, és magában bevallotta, meg is ijesztette.

Korán hazaért, hiszen nem kellett Banyuért mennie.

Lefeküdt az ágyra, vékony ujjait összekulcsolta a hasán, és úgy bámulta a plafont, mintha arra várna, megjelenik rajta valami érdekes. Nemrég takarított, fölösleges lenne még egyszer, mosogatást reggel elintézte. Főznie sem kellett, vacsorára  és másnapra is elég étel állt a hűtőben. Csekkek be vannak fizetve, szükségtelen postára menni. 

Xie Lian arcán feszült mosoly jelent meg.

...Mi a fenét kezdjen magával?

Mire arra a döntésre jutott, hogy ez nagyon rossz ötlet, már bekopogott a szomszédba.

Hua Cheng felkötött hajjal, otthoni viseletben nyitott ajtót, és közömbös kifejezése egyszeriben látványos változással derült fel.

– Gege!

Abban a pillanatban Xie Lian átkozni tudta magát.

– San Lang... – mosolygott rá Xie Lian. Xie Lian még kinti öltözetet viselt, farmert és fehér pólót. Hua Chenget nézve szöget ütött a fejében, hogy jó lenne átöltözni, legalább a farmert valami kényelmesebbre.